Távol áll tőlem, hogy nosztalgiázzam a kommunista Románia egykori nemzeti ünnepe után, viszont sajnos ma már egyre többen vannak, akik visszavágynak azokba az időkbe. Az idén júliusban nyilvánosságra hozták az Inscop/IICCMER által készített közvélemény-kutatás eredményeit, amely szerint a megkérdezettek mintegy 56%-a jónak tartotta a kommunista rendszert, és csupán 35%-a nyilatkozott úgy, hogy rosszabb volt akkor az élet. Ennél szomorúbb, hogy a válaszadók 66,2%-a „önkényes, de hatékony”, jó vezetőnek tartotta Nicolae Ceaușescu egykori elnököt. Továbbá a véleményt nyilvánítók 58,7%-a szerint akkor az állami intézmények hatékonyabbak voltak, mint az 1989 utániak, és 75,1%-uk azt vallotta, hogy nagyobb volt a közbiztonság, mint a „demokráciában”. Érdekes tény az is, hogy a megkérdezettek 82%-a hallott arról, hogy a kommunista rendszerben embereket kínoztak és öltek meg a börtönökben, míg 18%-uk nem is hallott ilyesmiről. Mi több, a közvélemény-kutatásban részt vevők 73%-a azt válaszolta, hogy mindez igaz is volt. A tanulmányt elemzők szerint még mindig nagy a szakadék a kommunizmust illetően a valóság ismerete és a történelmi tények percepciója között. Más szóval, a dokumentumokkal bizonyított tények ellenére a lakosság nagy része még mindig idealizálja az 1989 előtti időszakot. E jelenséget táplálja a gazdasági, társadalmi elégedetlenség és a határozott jövőképet állító közpolitika hiánya, továbbá a történelmi oktatás hiányossága is. Azt is állítják az elemzők, hogy ez a közvélemény az információk kül- és belföldi manipulálása, a félretájékoztatás miatt és a különböző politikai felhangú kampányok révén a 60 év fölötti alacsony iskolázottságú, kis jövedelmű, leginkább vidéki lakosság körében alakult ki. A 30 év alatti fiatalok szerint kárt okozott az országnak a kommunizmus – tartják az elemzők.
A közvélemény-kutatás eredményét, az elemzők véleményét tekintve eszembe jut egy saját történet. Amikor tavasszal Budapesten, a Magyarság Házában bemutattuk Az utolsó vagon című kötetemet, amelyben nagyrészt az 1989 előtti időszakról szóló novellák kaptak helyet, beszélgetőpartnerem, Kalocsai Andrea azt kérdezte tőlem, hogy miért nem írtam gyűlölettel a kommunista korszakról? A teremben nagyrészt velem egyidős (1985-ben érettségiztem) barátaim, osztálytársaim stb. ültek. Amint ez elhangzott, észrevettem, hogy majdnem mindenki mosolyogva tekintett egymásra, mintegy jelezve, hogy nem értik a kérdést. Mert valóban nem írtam gyűlölettel. Pedig a legnehezebb korszakban voltunk fiatalok. Akkor, amikor csak élelmiszerjegyre tudtunk bevásárolni, amikor kétórás televízióműsor volt, amikor esténként két-három órára elvették a villanyt, csak kétévente mehettünk külföldre a szocialista államokba, amikor alkalmazták a „numerus clausust” az egyetemeken, megszüntették az anyanyelvi oktatást, románosították a településneveket stb. Átéltük, túl kellett élni mindezt. Nem jártattuk a szánkat összevissza, s ahol gyanús volt… De jártunk bandázni, „csövezni”, korzózni a főtéren, fürödni a Cementlapoknál, és akkor, amikor szombaton is dolgozni kellett, ahogy lehetett, nagyon sokat kirándultunk prodcomplexes hátizsákkal, az utolsó vagonban blattoltunk, mert ez nekünk és a kalauznak is megérte. És azért szerettük augusztus 23-át, mert akkor nyáron többnapos gyalogtúrát is be lehetett tervezni távolabbi hegyekbe. Kit érdekelt a felvonulás, Ceauşescu és az RKP?…
A többin gondolkodjon el az, aki úgy érzi, hogy a mi nemzedékünket manipulálták és ma is félrevezetik a kül- és belföldi erők. Éljen a szabadság!
