„Legyünk hát Orfeuszok minél többen!”

• 2014-08-29 12:49:06

„Bizonyára mindannyian úgy vagyunk életünkkel, hogy számot kell adni róla, főleg ha alkotóként tevékenykedünk. ”

– Egyik vallomásában írja: a halandó ember számvetéssel tartozik életéről. Miről kell(ene) beszámolnunk életünk alkonyán, amikor úgy érezzük, megettük kenyerünk javát?

– Bizonyára mindannyian úgy vagyunk életünkkel, hogy számot kell adni róla, főleg ha alkotóként tevékenykedünk. Persze a szó elszáll, de ha könyvek maradnak utánad, akkor megítélhető vagy. Az idő nagyon gonosz rosta! Isten lábát fogva viszont reménykedhetsz, hogy akad tetted, írásod, versed, melyre emlékezni fognak utódaid is.

– Kolozsváron született, Marosvásárhelyen és Brassóban járt iskolába, s végül a Brassói Lapok szerkesztőségében kezdte pályafutását. Kik voltak a Cenk alatti városban, akikre mindig szeretettel és tisztelettel gondol?

– Brassó számomra sokat jelentett. Akkor, a diktatúrában is megmaradt háromnyelvű városnak (még nem árusították ki a szászokat), és ez aktívan jelen volt a kultúrában is. Lendvay Éva kedves kolléganőm is szervesen részt vett ebben a szellemi jelenlétben. Számomra Balassi, Berzsenyi, Arany János, Petőfi, Ady, József Attila, Nagy László, Pilinszky János, Csoóri Sándor, az ókori görög mitológia és a Biblia jelentették azt a szellemi hátteret, amelybe kapaszkodhatott a mindennapi újságírásba belefáradt lélek.

– Későn érkező utasként, szinte negyvenéves volt, amikor megjelenik első verseskötete a Forrás sorozatban, a Visszatérés (1983). Miért kellett ennyit várnia, hisz azután gombamód láttak napvilágot kötetei?

– Tulajdonképpen későn kezdtem el írni. Huszonöt éves koromban vettem komolyabban! Akkor több hitele és hatása volt a leírt szónak, prózának, verseknek. Ám nemcsak emiatt késett első kötetem, hanem politikai meghurcoltatásom és 1975-ben való bebörtönzésem miatt. A kötet anyaga 9 (kilenc) évig „pihent” a bukaresti Kriterion könyvkiadó fiókjában. Gondolom, a belügy (a hírhedt szeku) éber ügynökei is alaposan áttanulmányozták; féltek az elvtársak a leírt, de főleg az olvasók elé kerülő könyvektől.

– 100 éve tört ki az első világháború, ami később „megszülte” Trianont s a trianoni vörös lepedőbe bugyolált, máig feldolgozhatatlan szindrómát. Egész versciklusai vannak erről. Mit szeretne még elmondani a nagyvilágnak?

– A trianoni trauma mai napig a magyarság lelkét nyomorgató időszak, mely a II. világháború után, a Párizsban kötött békeszerződésben még fokozottabban megismétlődött. Tudjuk jól, mi okozta, és főleg kik. Az Antant-hatalmak pedig most az EU keretében a határok „légiesítésével” gondolják megoldani ezt a kérdést, ami tulajdonképpen szemfényvesztés. Láthatjuk a gyakorlatban! Ezt egy írónak, költőnek nem lehet szó nélkül hagynia, hallgatnia erről a főleg a határon túli magyarságot megnyomorító helyzetről.

– Kiket ismert Erdély nagy költői, írói közül, akik jó irányba vitték szekere rúdját ittléte során?

– Elsősorban Kányádi Sándort említeném, aki verseimről mondott véleményével ösztönzőt adott, úgymond költővé avatott. Szívesen jártam akkor, az 1970-es években a Napsugár szerkesztőségébe, ahol Fodor Sándor, Bálint Tibor (nyugodjanak békében) alkotta azt a közösséget, melyben jól érezhette magát a pályáját kezdő író, költő. Kántor Lajos volt az, aki mint a Korunk versszerkesztője közölte is verseimet, majd később véleményezte kötetemet. Akivel még közelebbi, baráti, irodalmi kérdésekben ösztönző kapcsolatot tartottam, az Lászlóffy Ali volt, ő bátorított kötetem összeállítására, és amikor bajban voltam Kolozsvárott a belügyesek zaklatása miatt, javasolta és segített a Brassói Lapokhoz való kerülésemben.

– Több verset írt Visky Árpád emlékére; milyen kapcsolat fűzte a tragikus sorsú színészhez?

– Visky Árpád nagyon kedves, lelki jó barátom volt. Megérdemli a nyugodalmat, ugyanakkor a megemlékezést is! Egy levélben, írásban fogalmazta meg, hogy a vers legyen mondható, dallamos. Ő maga is írt verseket, tehát költő is volt. A marosvásárhelyi színháztól való távozása (eltávolítása) előtt pódiumműsor keretében készült bemutatni Bolyai-poémámat. Természetesen megakadályozták. Majd tragikus sorsának színhelyére távozott: Sepsiszentgyörgyre. Meggyőződésem, hogy nem önkezével vetett végett életének. Meggyilkolták! Szellemétől, színészi alkatától féltek. Idézném itten azt a versszakot neki dedikált versemből, melyet akkor a cenzúra kivett kötetemből: „Te is tudod:/ jaj annak a népnek/ mely csak a/ gyomráért lázad/ s hétszer keserves/ kinek hazája/ csak a háza.”

– Néhány kötetét Kusztos Endre és Molnár Dénes illusztrációi díszítik. E két képzőművész alkotásai állnak legközelebb az ön által létrehozott szellemi értékhez?

– Kusztos Endre apám által lett ismerősöm, majd barátom. Én verset, verseket dedikáltam grafikáihoz, ő pedig csodálatos műveivel ajándékozott meg. Klasszikus értelemben a grafikaművészet egyik fejedelmének tartom. Molnár Dénessel pedig úgy kerültem kapcsolatba, hogy egyetemi évei alatt a családom bérelte az ő marosvásárhelyi lakását, így neki fizetve az albérletet, valamelyest hozzájárultunk egyetemi éveinek költségeihez. Ezután kértem meg Bolyai-poémám illusztrációinak elkészítésére, végeredményben egy kötet teljes megszerkesztésére. Oly jól sikerült, hogy itt, az anyaországban végül, halála után, kötet lett belőle. A Mentor kiadó nem vállalta a megjelentetését. Tehát kijelenthetem, hogy e két képzőművész, grafikus barátom művei meghatározóak voltak könyveim egyharmadánál az esztétikai kivitelezés emelésében.

– Mikor kezdett haikukat írni, ami oly divatos napjainkban, mint Petrarca idejében, a 13. sz. első felében a szonettek?

– A haikuírást, három sor, 5/7/5 szótag soronként, ujjgyakorlatnak tekintettem. De hamar rájöttem, hogy egy-egy haiku akár versszaknak is felfogható, és magyaros versformává „ala-kítva” teljes értékű vers lesz belőle. Most már inkább így alkalmazom, több-kevesebb sikerrel.

– Egyik haikujában azt kérdi: hol van a haza, s meg is adja a választ: a hadak útján, egy bokor alatt. Van még egy másik haza is a szívében, vagy csak a „megkopott szülőföld” emlékezete?

– Az, hogy sokszor a haza egy bokor alatt, a hadak útján találtatik, sajnos történelmileg igaz is lehet, de itt egy metaforáról van szó. A valóságban pedig nem szakadt meg a kapcsolatom a szülőfölddel, hiszen nagyszüleim Kolozsváron vannak eltemetve, szüleim pedig Marosvásárhelyen. Ráadásul a fiam úgy döntött, hogy a Székelyföldön alapít családot. Tehát itthonról haza járok, évente többször is. A szellemi kapcsolat pedig abban mutatkozik meg, hogy könyveim java részét Kolozsvárott, Marosvásárhelyen és Hargita megyében is bemutatták.

– 1987-ben áttelepült Magyarországra, aminek minden bizonnyal nyomós okai lehettek... Miért hozta ezt a döntést?

– Áttelepülésem indoka nagyon egyszerű: politikai üldöztetésem Romániában. Lehetetlenné tették nemcsak alkotói munkámat, hanem egzisztenciális létünket is, fenyegettek, állandó zaklatásnak kitéve családom tagjait is. Az i-re akkor került fel a pont, amikor anyaországbeli barátaim valahogyan eljuttatták első kötetemet Münchenbe, és a Szabad Európa rádióban ismertették azt, illetve elszavalták 2-3 versemet (1986-ban). Horribile dictu, október 23-án megjelent lakásomon a „szolgálatos” belügyes, hogy otthon vagyok-e? Értettem a célzást… Beadtam az útlevélkérelmemet, és amikor ideadták, tételesen kijelentették, hogy ez az utolsó, amit kaphatok… Másfél évvel a „kint maradásom” után a családom is követhetett.

– A közösségi portálon – ez akár bántó is lehet! – mindössze három kötetét sorolják fel, holott, tudjuk, sokkal több jelent meg eddig. Kérem, sorolja fel ezeket, műfaji megoszlásban.

– Első, Magyarországon megjelent kötetem, mely még az otthoni termés eredménye: A gömb másik fele (versek), melyhez Csoóri Sándor írt fülszöveget, ajánlást. Ezt követte a Közeledvén a feltámadáshoz (válogatott versek), melyhez Molnár Dénes illusztrációit használtam fel. Szintén versek: Hónaljig lángolás, majd a Hajlatok tüzében, melynek érdekessége, hogy a fiam képeslapgyűjteményéből válogattam hozzá illusztrációkat. Következett az Álomfoszlásban (versek és dráma), egyetlen kísérletem, elkalandozásom a dráma területére. Jött a már említett Bolyai-poéma: Arccal a végtelen felé, Molnár Dénes grafikáival. Ezt követően – mivel figyelmeztetett már Csoóri Sándor ajánlásában, hogy ne tagadjam le múltamat – nekiveselkedtem, és két prózakötetben megírtam önvallomásaimat: Kinek a kezében a lámpás? és Földreszálltan, de a jelent sem hagyva ki, mindkét kötetet beszélgetésekkel fűszereztem, melyek újságírói munkásságomból adódtak. Bálban bál című kötetem válogatott és új versekkel jelent meg, és az idén, tehát 2014-ben látott napvilágot a Honfoglalások (versek) és a Begubózott pillangók. A begubózott pillangók már az öregkorhoz közeledő ember kórházi élményeit mondja el, rövid, lírai prózában.

– Verseinek van egyfajta megkapó dallamossága; kik próbálkoztak a megzenésítéssel?

– Visky Árpi, Dinnyés József is felfigyelt verseim dallamosságára, és jó párat megzenésített ezek közül. Balassi maga is dallamra írt verset. Most fordítva történik: tudjuk Kányádi verseivel kapcsolatban is, hogy milyen hatása és sikere van a megzenésített versnek. Azt írtam Bálban bál című kötetem bevezetőjében: „A vers ünnep. Jó lenne, ha minél több lenne belőle. Euridikét többször kellene felhoznunk az alvilágból, mert sokan e világból is alvilágot teremtenek. Elfelejtenek énekelni, verset mondani, ünnepelni. Legyünk hát Orfeuszok minél többen!”

– Legyünk!

Székely Ferenc