2020. július 4., szombat

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A zene mindenhol jelen van. Része, alkotóeleme az életünknek. Laikusok gyakran arról szónokolnak, hogy énekből mindenki tízes kell legyen, mert énekelni mindenki tud – csak próbára ne tegyük! Valahogy úgy állunk a zenetanulással, mint Mátyás király udvari bolondja az orvoslással – azt mondta a királynak, inkább őt kérdezze, mert a gyógyításról mindenki sokat tud. Valamelyik nagy tudós össze is foglalta, hogy az a nagyobb baj, amikor valaki sokat tud, csak az nem is úgy van… A zenével is ez a helyzet, azt hisszük, értünk hozzá, és makacsul ragaszkodunk ahhoz, hogy csakis nekünk lehet igazunk.

Sokak számára tantárgyként mellékes dolog a zene, viszont szerencsére többen vannak azok, akik másképp látják a zenét és magát a tanulást.

Nemrég akadt a kezembe egy igencsak lebilincselő könyv. Egy csillagok között sétáló ember írta, elszakadva a gyarló földi gondolkodástól. A könyv címe: Egy űrhajós tanácsai földlakóknak. Bevallom, nem arról olvastam a könyvben, amire számítottam, de sokkal többet kaptam, mint reméltem.

Chris Hadfield 1964-ben, ötévesen saját űrhajója kabinját tesztelgette
(forrás: Chris Hadfield Egy űrhajós tanácsai földlakóknak című könyve)


Chris Hadfield, a könyv szerzője többek között kitűnő író – és ne feledjük el, zenész is. Könyvét olvasva csak hüledeztem, hogy mi mindent meg kell tanulnia annak, aki pilótának, majd űrhajósnak készül. Valóban átlagember feletti akaraterőt, képességeket és tehetséget igényel egy ilyen pálya. Matematikát, fizikát, mechanikát, gépészetet, elektronikát, orvoslást, kémiát, számítógép-programozást és ki tudja még, mi mindent kell – nem csak felületesen – tudnia egy asztronautának. Ezek mind fontosak, de akkor mit keres egy űrhajós karrierjében a zene, az ének és a hangszerjáték? Hadfield szerint nem mellékes, sőt, ami mindennél meglepőbb, neki semmi sem mellékes. Pedagógiája nem hasonló a mai általános gondolkodásmódhoz, ami sok mindent fölöslegesnek, értelmetlennek, haszontalannak tart. „Igen, talán megtanulod, hogyan kell csinálni ezt-azt, amire valójában soha nem lesz szükséged, de ez még mindig sokkal jobb, mint az, amikor meg kellene valamit csinálnod, de fogalmad sincs róla, hogyan kezdj hozzá.” Egyszerűbben szólva, legyen készenlétben több fogódzó az életünkben.

Az űrhajós útja is valamikor lenn a földön, talán éppen egy háromkerekű kis játékszerrel kezdődik. Gyakran hajlamosak vagyunk csak a sikert látni mások életében, és nem figyelni arra, hogyan jutott magasra.

Chris Hadfield 1959-ben született Kanadában, az Ontario állambeli Stag-szigeten. Édesapja pilóta volt, de szabadidejében farmerként dolgozott a család birtokán. Gyerekeit is kicsi koruktól kedve hozzászoktatta a munkához és a problémamegoldáshoz. Chris még gyerek volt, amikor munka közben eltört valamit a traktoron. Édesapja a fiú szeme láttára javította meg a traktort. Amikor másodszor is megtörtént a törés egy hibás manőver miatt, a fiú már szégyellt ugyanazzal a tévedéssel ismét az apja elé állni, inkább meghegesztette ő a traktort.

A döntő pillanat 1969. július 20-án este történt Chris életében. A televíziók élőben közvetítették a holdra szállás pillanatait. A távoli kerek, egyeseknek sajtnak tűnő kerek folt immár közelebb került az emberiséghez, mert ember járt rajta. A fiú nagyot álmodott azon az éjjelen, olyan nagyot, hogy egy ideig el se merte mondani – űrhajós szeretett volna lenni. „Bár még csak tízéves voltam, rájöttem, hogy sok választási lehetőségem van, és a döntéseim fontosak. Amit nap mint nap teszek, az meghatározza, milyen emberré válok.” Vajon hány diák gondolkodik hasonlóan manapság? Hadfield a tanulás mellett döntött – nem a szelektív tanulás mellett, hanem a minden megtanulása mellett. Még zenélni is megtanult. Gyerekkora óta gitározott, és nem is akárhogyan.

A farmról hosszú út vezetett az űrhajó indítóbázisáig. Legtöbben már az első próbánál feladnánk a küzdelmet, de Hadfieldet más fából faragták, ő tudott küzdeni azért, hogy eljusson a magasba – saját álmai magasságába. A farmon megtanulta a munkafegyelmet. Naponta négy órát utazott autóbusszal tehetséggondozó körre. Az utazás alatt mindig tanult és olvasott. Tizenhárom évesen belépett a légikadétok társaságába. Ez a szervezet a légierő cserkészcsapatának számított, ahol leginkább fegyelemre tanították a fiatalokat. Tizenöt évesen vitorlázórepülő-oklevelet szerzett, rá egy évre pedig elkezdhetett motoros géppel is repülni. Amikor éppen nem repült, akkor tanult, olvasott, gitározott és sízett. Egy ideig síoktatással is foglalkozott, de hamar rájött, hogy bár élvezetes a sízés, a lejtőkön való császkálás nem a világűr felé vezető út, csupán pillanatnyi pénzszerzésre alkalmas foglalatosság.

A középiskola után katonai főiskolán tanult tovább. Ezt követően pilótaiskolába járt. Sugárhajtású és harci repülőkre szerzett kiképzést. Ez még mindig nem jelentette azt, hogy a szakma csúcsán állt volna. Újabb képzéssorozat következett: berepülőpilótává fejlődött, ami egy újabb szint a pilóták körében, amolyan doktori fokozatszerűség. A berepülőpilóták mindig az új géptípusokat tesztelik, tehát ők az elsők, akik megismerik ezeket a gépeket és azok technikai titkait. A kiképzés egyik éve alatt 32 repülőgéptípuson gyakoroltak, melyeket a legapróbb részletekig meg kellett ismerniük. „A sikereim megkoronázásaként 1991-ben az Egyesült Államokban az év berepülőpilótája címre is jelöltek. Kiküldetésem már a vége felé járt, és én megvalósítottam az amerikai álmot – idegen állampolgárságom ellenére. Úgy terveztem, hogy egy kicsit lazítok, és kiélvezem az utolsó marylandi évünket, több időt töltök a gyerekekkel, és többet gitározom. Akkor azonban a Kanadai Űrügynökség hirdetést jelentetett meg a lapokban. Űrhajósokat toboroztak.”

Az „amerikai álom” csábító lehet bárki számára, de ami mögötte, a színfalak mögött rejtőzik, arra már kevésbé gondolunk. „Ha azonban a legkiválóbbak akarunk lenni – akár a gitározásban, akár a repülőgépvezetésben –, akkor nem létezik túlzott felkészültség. A felkészülés a legjobb lehetőség saját esélyeink növelésére.” Ha nincsenek nagy álmaink, nem akarunk eljutni a világűrbe, még nem jelenti azt, hogy nem kell tanulnunk, de ha az álmainknak nem lesz kellő tudástámasza, nem jutunk fel a magasba, földhözragadtak maradunk…