Verseny a széllel

Birtalan Kálmán számára két keréken, végtelen sebességgel váltották egymást a hatvanas, hetvenes évek hétvégéi. A marosvásárhelyi motorsport egyik legismertebb képviselője volt, ezt oklevelek, kitüntetések és fekete irattáskában őrzött újságcikkek, fehér-fekete fényképek is tanúsítják. A hetvenes évei elején járó férfival régi idők nyugalmát, tisztaságát idéző lakásában beszélgettünk. Múltban tett sétáknál szívesen elkalandozik az emlékező, beszélgetőtársam azonban meglepő fegyelemmel, pontossággal pár perc alatt körvonalazta a gyermekkori vágy beteljesüléséig vezető momentumokat. 

– 1944. augusztus 4-én Marosszent-györgyön születtem, ott végeztem az elemi iskolát is. Hét osztály után, 1958-ban autóvillanyszerelő-inasnak jelentkeztem a Közüzemekhez. Ott volt az első munkahelyem, 1963-ban jöttem el. Akkor kerültem az IRA-hoz (sz.m.: autójavító vállalat), ahol nagyobb volt a fizetés. A vállalathoz tartozó sportklub keretében kezdtem el versenyezni. Az első motorkerékpárt édesanyámtól kaptam ajándékba még 1962-ben. Egyedül tanultam meg motorozni. Miután megszereztem a jogosítványt, részt is vettem pár versenyen Udvarhelyen, Kolozsváron, Besztercén. 1963-ban aztán behívtak katonának. Bukarestben teljesítettem szolgálatot, három év múlva szereltem le. Visszamentem az IRA-hoz. Akkoriban adott a klub egy motort, azzal versenyeztem. Közben megnősültem, 1968-ban megszületett a lányom, egy évre rá a fiam. 

– Mikor jöttek az első sikerek?

– A győzelemhez nagyon jó járműre volt szükség, az pedig, amit a vállalattól kaptam, nem igazán felelt meg a célnak. Akkor kezdtem el versenyeket nyerni, amikor a félretett pénzemből performansabb motorbicikliket vásároltam. 1968-ban, '70-ben, '71-ben, '72-ben.... Akkoriban minden nagyvárosban szerveztek versenyeket. Bukarestben volt az első országos bajnokság, amelyen győzelmet arattam. De Temesváron és itt, Vásárhelyen is értem el első helyezést.

– Vásárhelyen hol tartották a versenyeket?

– A hetvenes években a főtéren. Szombaton volt a bemelegítés, időmérés, vasárnap a tulajdonképpeni verseny. Mindkét nap lezárták a forgalmat a központban. A Művész mozitól indultunk a Bolyai utcáig, ott feltértünk a Kistemplomig, majd visszafele, a Sáros utcán át a Divatházig, aztán egy S-kanyarral az egykori Lacto-barig, és le a főtér végéig. Később, 1979–80-tól az Adyba költöztették a versenyt, akkor a Litoral vendéglőtől indultunk. Húsz évig versenyeztem.

– Melyik volt a legmaradandóbb emlék ebből az időszakból?

– Rossz vagy jó értelemben? Mert mindkettőre van történetem. Ami a kellemetlen emlékeket illeti, mindig vigyáznom kellett, hogy ne hagyjam felügyelet nélkül a járművemet, mert a csapattársak irigységből elronthatták. Előfordult, hogy az állítólagos barátok úgy bemelegítették a motoromat, hogy elvesztettem a finálét. Egy másik alkalommal a saját edzőm lökött meg indulás előtt, és ezért kizártak a versenyből. Pedig a pontszámaim alapján akkor is megnyertem volna a bajnokságot, ha ötödiknek érek célba. 

– És a legszebb emlék?

– A feleségem babonából soha nem jött el a versenyekre, a gyermekek azonban rendszerint jelen voltak. Emlékszem, egyszer, egy verseny után szaladtak a buszhoz, az anyjuk elé, és azt kiabálták neki, hogy jöjjön gyorsan, mert „apa annyi virágot kapott, mint egy menyasszony”.

– Nemzetközi versenyeken is indult?

– Igen, olyanokon, amelyeket Romániában tartottak. Resicán, Temesváron, Váradon is voltak ilyen bajnokságok.

– Soha nem sérült meg?

– Dehogynem, többször is. Volt, amikor négy bordám és a kezem is eltört. Az is előfordult, hogy felborultam a motorral, aztán felkeltem, továbbmentem, és megnyertem a versenyt. 1984-ben hagytam abba a versenyzést, de a motorozásról nem mondtam le. Hatvanéves koromban egy rokon fiút edzettem, amikor eltört a kulcscsontom. Azóta nem ültem motorra.

– A motorozás életforma is egyben. Nem hiányzott?

– De, nagyon, azóta is mindig követem a motorversenyekről szóló híreket, tudósításokat. Imádom a sebességet. Autóvezetés közben sem bírom a lassúságot, viszont figyelek is nagyon, így hála istennek ötven év alatt még egyszer sem baleseteztem. 

– Mit hozott a rendszerváltás a vásárhelyi motorsport, meg persze, az Ön életében?

– 1989 után sorra felbomlottak a vállalatok keretében működő sportklubok, ez alól az IRA sem volt kivétel. Ami engem illet, rögtön a fordulat után eljöttem a vállalattól. Két céget is alapítottam a kilencvenes években, egy nagy tételben italt forgalmazó üzletet, illetve egy gyógyszerlerakatot. Az italbolt egy idő után a konkurencia miatt egyre gyengébben ment, a gyógyszeripari vállalkozással azonban rengeteg pénzt kerestem. Hétfőn hajnali 3 órakor indultam útnak, az ország egész területére vittem a gyógyszereket, és péntek estére értem haza. Így ment ez kilenc éven át. Akkor hagytam abba, amikor már sem fizikailag, sem lelkileg nem bírtam a strapát. Az öcsémmel vettünk négy kamiont, sofőröket alkalmaztunk, és különféle szállításokat, költöztetéseket vállaltunk. Nyugdíjazásomig ezzel foglalkoztam.

– Visszatérve a régi szenvedélyre, tartja még a kapcsolatot az egykori versenytársakkal?

– Románia nemcsak most nem remekel a motorsportban, már a kommunizmus idején is az utolsó helyen állt. A demokrácia adta lehetőségek így sok vásárhelyi versenyzőt külföldre csábítottak. Egyesekkel közülük a mai napig beszélgetek interneten. 

– Ön soha nem gondolt a kitelepedésre?

– A rendszerváltás után sokat jártam külföldön, de ha két hétre mentem is, öt nap múlva már futottam haza. A honvágy olyan betegség, amelyből nem is akarok kigyó-gyulni soha.

– Hogyan látja a vásárhelyi motorsport jövőjét?

– Egyelőre, ugye, az évek óta ígért motorversenypálya megépülését várjuk. Aztán meglátjuk, mi lesz. Talán egyszer visszatérhet valami abból a világból, amire ma még néhányan emlékezünk.