Kilenc hónap leforgása alatt kétszer is Velencébe utaztunk. Az olvasó tisztában van vele, hogy nem hivatali kötelességünket teljesítettük, nem is valamilyen meghatározott céllal és üzleti tervvel érkeztünk a lagúnák városába, nem szándékoztunk gondolát vásárolni, hogy majd azzal közlekedjünk és hordozzunk nászutasokat a Poklos-patakon vagy a Holtágban. Különben is egy sima paraszti csatorna-csatangolás a gondolán bizony nem olcsó, állítólag az idén a tarifák már a száz eurót nyaldossák vidáman. Nem is láttunk a hosszú csónakokba beszállni, csak távolkeleti turistákat vagy gazdagnak tűnő aggokat. És láttunk munka nélkül ácsorgó csíkos trikós, szalmakalapos, izmos csávókat partra vetve, mert esett az eső, és esőben nem megy a gondolázás. Zenészek szerint a gordonkázás sem. Petőfi is írta, hogy egy gondola bánt engemet.
Ehelyett gyakorta vettük igénybe a vaporettót, azaz a vízibuszt, amely minden fontosabb látnivalónál kikötött, bejárhattad vele a canalékat és canalettókat. Ha adhatok tanácsot annak, aki látni szeretné a legszebb part menti házakat, fantasztikus palotákat, templomokat, eljutni Muranóba vagy Buranóba, a Szent György-szigetre, az szálljon bátran kishajóra. Az egyik legjobb útvonalat az 1-es vízibusz járja be, amely a Canale Grandén cikcakkban haladva felkeresi a Szent Márk teret és a Rialtót, eljut az Aranyházhoz, a túlparti impozáns Mária-templomig és a Piazzale Romához, ahol a vonattal, repülővel érkező leszáll az autóbuszról, mely behozta Velencébe, és megkezdi a város módszeres vagy rendszertelen ámulását-bámulását. A vaporetto előnye, hogy bárhová ülsz, jól látható a környező látvány, minden, fényképezhetsz rogyásig, ugyanis elég lassan halad a motoros.
Az idén ázsiai turistáktól hemzsegett a teljes látványközpont.
Feleségem, a világutazó (ő ugyanis már járt Albániában és Észak-Macedóniában is, sőt Torinóba is bekukkintott) kitűnő helyen, a Piazza San Marco közelében foglalt szállást. Ezért aztán reggel és este a Doge-palotával találkoztunk, a Sóhajok hídját nézhettük a színén és visszáján, a szárnyas oroszlánt figyelhettük esőben, napsütésben, és a székesegyház csipkézetén csügghettünk órákig. A téren, melyet rendszerint elönt a dagály, ezúttal arra készültek, hogy nagyobb árhullám lepi el a várost, ezért sokfelé már letették a pallókat, amelyek fémlábakon álltak – azokon kitűnő ülés esett. Nem kellett (kellett?!!!) beülni egy méregdrága élőzenés vendéglőbe, egy méregerős kávéra (ristretto), ha meg szerettél volna pihenni.
Rábíztuk magunkat a műholdas utasvezérlőre, így találtunk rá szállásunkra, így kaptuk meg az utat a Teatro alla Fenice operaházhoz, amelyről az útikönyv bölcsen megjegyzi, hogy a Szent Márkus terétől alig pár lépésre nyugszik. Ám azt a pár lépést kell csak jó irányba megtenni, és tényleg ott van a központban. Az operaházban fényképezni tilos, vegyél képeslapot vagy szíd magadba a látványt, amikor végre megtalálod az egyetlen őrzött és nyitva tartott páholyt. Hatalmas nézőtér, több emeletnyi páholysor, ahogy az olasz operához illik, tágas színpad, ahol éppen próba folyt. Valószínűleg attól tartottak, hogy lekottázzuk a rendezést, és aztán itthon színpadra állítjuk kísérleti előadásként – feliratos pantomimjáték gyanánt.
Ugyancsak a dzsipiesz vezetett, amikor nagy bőszen – gyakorlati helyismeret nélkül, rossz vízibuszra szállva csak a Rialtóig hozott a közjárgány – azt gondoltuk, hogy a csatorna mentén eljutunk a már sokszor említett térig, ahol a nevezetes Danielli hotel mögött álldogál a mi szállodánk. Mondanom sem kell, a csatorna mentén nem lehet elgyalogolni, ugyanis egyes régi háztulajdonosok, nem gondolva az eltikkadt vándorra, egészen vízpartig, a magánkikötőig építették ki palazzójukat. Szabályosan eltévedünk. Egyszerűen feledtük, hogy a fő vízi útvonal hatalmas S-et ír le, és mikor rápillantottam másnap a térképre, látnom kellett, hogy a keresett célpont a híddal légvonalban szemben fekszik. Szerencsére egy joviális fényképész bácsi útba igazított.
Apró kis éttermek és szuvenírboltok váltogatták egymást környékünkön a Castello negyedben. Minden szabályszerű volt és nagyon velencés. A hidak nagyon púposak, hogy áthaladhasson a fizető japán a gondolával alatta, az utcák útvesztője megtanulhatatlan, zegzugos, szűk, árnyas, árkádos, alábúvós, a reneszánsz templomokban barokk zene szól, és remekművek az oltáron, a híres velencei festőiskola jelesei fogadnak a Ca’ d’Oróban. Amúgy a tenger zöld-barna-kékes, esik az eső, és rögtön ott terem előtted egy élelmes esernyőárus, a hívogató emberek nem agresszívek, midőn elhaladsz a pompáson terített kinti asztalok és kiplakátozott étlapok mellett, reggel hangosak, csattog a köveken a mozgóárusok látványszekere, rajta az elmaradhatatlan sapkák, sálak, pólók és képeslapok, piktogramok, maszkok, bábuk, üvegfigurák, hűtőmágnesek, vicik és vacak Venezia Italia felirattal.
Minden a felszín. Odalenn a mélyben ismeretlen erők dolgoznak.
