Nem csak a nagypolitikában zajlik az élet az új év elején, hanem itthon is. Pár napja a megyeszékhely legnagyobb cége, az ország egyetlen vegyi kombinátja jelentette be, hogy hatszáz embert készül kényszerszabadságra küldeni, mivel még nem kapott hivatalos ajánlatot a gyártelep felvásárlására a vétel iránt már amúgy tavaly óta érdeklődő állami gázvállalattól. Az ügynek főleg a szociális vonatkozása miatt a napokban összehívja az érintett intézményeket tanácskozásra a helyi kormányhivatal is.
Minden jel szerint a nagyvállalat és a román állam birkózását látjuk testközelből az ipartelep birtoklásáért, a mérkőzés kárvallottjai – szokás szerint – a kisemberek. Az ügy hosszú távon is kihat a város életére, korántsem biztos, hogy jó értelemben.
Úgy tűnik, a vegyi üzem tulajdonost fog váltani, csak az érintetteknek nem mindegy, hogy mennyi pénzért. A létesítményt birtokló svájci cég az utóbbi években komoly gondokkal szembesül, a közelmúltban az üzem többet állt, mint amennyit működött, mert a jelenlegi gázárak mellett a termelés nem kifizetődő. Az első hírek arról, hogy eladnák a kombinátot, már tavaly megjelentek, az érdeklődő az állami gázcég volt. A vegyi üzem minapi, kényszerszabadságolást bejelentő közleményére a vevőjelölt másnap szintén közleményben reagált, a kettőből világossá válik, hogy a felek az ár felett nem tudtak kiegyezni, a vételi szándék valós.
Ebben a helyzetben nem a vegyi üzem jelenlegi birtokosa áll nyerésre. Valahol érthető, hogy a svájciak jó áron akarnak túladni az üzemen, elvégre amióta az a birtokukban van, komoly beruházásokat hajtottak végre. Jelen helyzetben, amíg az üzem áll, csak veszteséget termel mindennap, és ha – mint a közleményükben jelezték –, karbantartási szerződéseket is visszamondanak, a berendezések állapota csak romlani fog, ami az egész ipartelep értékét is csökkenti. Ebben a helyzetben az lenne az érdekük, hogy mihamarabb megszabaduljanak tőle, de jó áron.
Az állam és a gázvállalata kivárásra játszhat, nem ők állnak nyomás alatt, de azért nekik sem mindegy, hogy az ügy meddig húzódik. Végül is ez a kombinát az ország utolsó, talpon maradt műtrágyagyártó üzeme, ami azt jelenti, hogy ameddig áll, a hazai mezőgazdaság számára az összes műtrágyát importálni kell. Miközben az előállításához szükséges nyersanyag, a földgáz az ország és a valószínűleg leendő tulajdonos rendelkezésére áll. Azt nem tudjuk, hogy mióta merült fel a kombinát megszerzésének lehetősége a hazai gázvállalat vagy a kormány illetékeseinek a fejében, de így már kezd érthetőbbé válni, hogy az utóbbi években miért nem törte össze magát a román állam, hogy támogatni próbálja a mezőgazdasága számára elég fontos üzemet mondjuk gázártámogatással.
A vegyi üzem ügyének a vesztesei elsősorban a most kényszerszabadságra kerülő alkalmazottak. Ám ez a helyzet nem valószínű, hogy túl sokáig elhúzódik, legalábbis, ha az illetékesek felmérik azt, hogy ha a huzavonát látva a képzett munkaerő odébbáll, akkor sem a mostani tulaj, sem az új jelentkező nem lesz, amit újraindítson. Abból senki nem nyer.
De a kilátások hosszabb távon a helyi közösségnek sem jók. Egy ilyen létesítmény akkor is környezeti és biztonsági kockázatot jelent, ha jól működtetik. Gazdasági szempontból nézve az lenne jó, ha működne, viszont a kockázatok ismeretében megnyugtatóbb lenne egy valamilyen civilizáltabb helyről érkezett tulajdonos kezében látni egy ilyen létesítményt. Az állam sosem jó gazda, és nálunk ez a mondás különösen igaz. Riasztó példának elég a tavalyi parajdi bányavészt említeni, amelynek a felelősét máig sem lelték meg.
