161 éve ezen a napon született Anton Pavlovics Csehov. 1860. január 29-én az Azovi-tenger partján lévő, dél-oroszországi Taganrog nevű kikötővárosban megszületett gyermekről akkor még nyilván senki sem tudta, hogy a hányatott, fordulatokban gazdag életű, nehéz gyermekkorú, viszonylagos szegénységben felnövő, majd hozzáértő orvossá, később sikeres, gazdag és köztiszteletben álló íróvá váló, súlyos betegségével hosszú éveken keresztül együtt élő lélek munkássága a próza- és drámairodalom egyetemes mérföldkövévé válik, megkerülhetetlen epizóddá az emberiség kultúrtörténetében. Művei azáltal jelentettek újat, hogy tulajdonképpen semmi újat sem mondtak. Drámáiból hiányzik a kínkeserves konfliktuskeresés, a bombasztikus karakterszerkesztés, az egzotikus helyszín és idősík. Egyszerű emberek hétköznapjairól szólnak, és e hétköznapokat átjárja a melankólia, a szomorúság, a remény és reményvesztettség, az emlékekhez való ragaszkodás, az ebből való kizökkenés, majd az ezen emlékek tájaira való visszavágyódás. Az élet unalmas és eseménytelen, a szereplők nem viszik semmire, gyakran nemcsak az életre, a szerelemre, a boldogságra, de még az öngyilkosságra is képtelenek, miközben tudják, hogy eltolták, tudják, hogy semmi sem fog változni, és e tudatba roppannak bele. A konfliktus, a dráma alapkelléke nem egymás között zajlik, hanem a karakterek és az élet között feszül. És – leginkább saját hibájukból, avagy az adott környezet okozta kiszolgáltatottság miatt – hiába törekszenek arra, hogy életüket megváltoztassák. Inkább az álmodozásba menekülnek. A merengésbe. Hogy nem ott élnek, ahol, nem azok között, akikkel. Az elvágyódás Csehov szinte mindegyik művében megjelenik, és a mester drámáinak alapmotívuma lesz. Pillanatnyilag megmenti, hosszú távon a szürkeségbe fúló rutinra és élethosszig tartó unalomra, öngyűlöletre kárhoztatja hőseinket.
Mindezek után nem csoda, hogy Anton Pavlovics életműve mindmáig szerves része a világ színházainak, nincs olyan évad, hogy ne játszanák valahol a Ványa bácsit, a Három nővért, a Cseresznyéskertet, a Sirályt. Azóta, hogy a XIX. század végén, XX. század elején berobbant a világirodalmi és színházi köztudatba, a lelkesedés eme drámában megfogalmazott pszichológiai és antropológiai mestermunkák iránt töretlen. Mert annyira egyetemesek, emberiek és korokon átívelőek, hogy mindegyik nemzedékhez ugyanúgy képesek szólni. Hozzánk is ugyanúgy képesek szólni. Főleg most, a karanténkorszakban, a betegség idején. Hiszen most mi is többé-kevésbé bezárva élünk, nem utazhatunk, tartunk a holnaptól, és tudjuk, ez jó ideig nem is változik. Életünkben megjelenik az elvágyódás. A fizikai és lelki elvágyódás. Hogy milyen jó lenne reggel arra a csörgő hangra ébredni, ami jelzi: ismét lehorgonyoztuk a vitorlást Szicília keleti partjainál. De ez már nem lehetséges. És semmi hasonló sem lehetséges. És az a legszomorúbb benne, hogy nem az anyagi kereteink vagy időszűke miatt, hanem mert nem. Pont. A körülmények immár meghaladnak bennünket, és lassan úgy érezzük magunkat, mint a három nővér, Mása, Olga és Irina, akik a kisvárosban ragadtak, és hiába vágyódnak vissza gyerekkoruk Moszkvájába, mert tudják: az álom hosszan tartó, de kilátástalan. Ez a vírus a mi kisvárosunk, Moszkva pedig a boldog és szabad jövőbe vetett bizakodás. Illanékony, mint a délibáb.
