Varázsszó

Működése idején csak felsőfokon írtak a mezőbándi Komlód, később Komlód-Egerházi néptánccsoportról.

Böjthe Zoltán tanár

Működése idején csak felsőfokon írtak a mezőbándi Komlód, később Komlód-Egerházi néptánccsoportról, amely színt, mozgást, ritmust, erőt, szépséget vitt a helyi rendezvények műsorába. A rendszerváltás után a Gyöngykoszorú-találkozók színvonalát erősítették, amelyet évi rendszerességgel megszerveztek Mezőbándon is. A közönség elismerése mellett léptek fel éveken át a Vendégségben Budapesten Határon Túli Magyar Fiatalok Találkozóján. Mondhatnók, hogy a mezőségi nagyközség „márkaneve” volt évtizedeken át a Komlód, s nem csak a helybeliek, mindnyájan szegényebbek lettünk azáltal, hogy megszűnt. Múltról és jelenről Böjthe Zoltánnal, a mezőbándi iskola technológiatanárával beszélgettünk, aki az együttes lelke, koreográfusa, tánctanára és szervezője volt. Felesége, Böjthe Zoltánné Bartha Judit óvónő férjének hűséges társaként vett részt ebben a munkában.

– Tevékenységükben a csúcsot a 2003-as év jelentette, amikor megszervezték az Égtájak néptáncfesztivált. Miért vállalkoztak erre a nagyszabású feladatra?

– Goldschmied Józseffel, az Égtájak Iroda programigazgatójával úgy döntöttünk, hogy a mezőbándiakat és a környéken élőket az erdélyi hagyományőrző és hivatásos együttesek mellett azokkal a határon túli magyar fiatalokkal is megismertetjük, akik a magyar kultúra elkötelezettjeiként léptek fel évről évre Budapesten a számukra rendezett találkozón. A 25 határon túli és hazai csoportot polgármesterek, képviselők kísérték, hogy a fiatalok mellett ismerkedjenek, kapcsolatot teremtsenek egymással.

– A rendezvénynek visszhangos sikere volt, miért „száradt ki” hamarosan a Komlód, hová lett a negyedszázados tűz és lelkesedés? – kérdeztük a volt táncmestert és feleségét.

– A siker ellenére akkoriban kezdődtek a kellemetlenségek. A faluban diszkót szerveztek, ahova ingyen mehettek a néptáncosok. A diszkóba járó fiatalok mellé meghívtak egy profi néptáncost is, hogy foglalkozzon velük. Én akkoriban a nyárádszeredai Corvinus Egyetem kertészmérnöki szakán tanultam. A feleségem, aki a próbákat vezette, szólt, hogy nem járnak rendszeresen a fiatalok, holott a budapesti szereplésre kellene készülni. Akkor jöttünk rá, hogy „rászerveznek” a mi tevékenységünkre. Szülői értekezletet hívtam össze, amelyen kiderült, a táncosok egy része azt akarja, hogy folytassuk a tevékenységet. Másfél év múlva a megmaradt táncosok Szamosújváron még jól szerepeltek, majd a Felvidéken is szép mezőségi táncot mutattak be, de itthon már nem voltak kíváncsiak a fellépésünkre. A közömbösség láttán egyre jobban elment a kedvünk. Amit csak tetézett, hogy ebben az időben szűnt meg a bándi középiskolában a magyar tagozat, így az utánpótlást nem volt ahonnan kinevelni. Megértettem, hogy változnak az idők, és abbahagytuk.

– Táncolnak-e még Mezőbándon?

– Két volt tanítványunknak van csoportja. Balázs János kántor és felesége önzetlenül próbálja folytatni a táncoktatást, Szabó Erika, aki szintén a Komlódból indult és jelenleg a Maros Művészegyüttesben táncol, a múlt évben indított be egy csoportot a kisiskolásoknak.

– Visszatérve a kezdetekre, hogyan költözött a bergenyei fiú lábába a tánc?

– Édesapám kedvelte a mulatságot, sokszor jártak bálba, s vittek minket, gyermekeket is, ott szerettem meg a táncot és a népzenét. Ötödik osztálytól a marosvásárhelyi sportiskolába írattak, s a művészeti iskolában képzőművészet szakon tanultam. Nyolcadik osztályban kezdtem el táncolni az iskola tánccsoportjában. Kilencediktől a Mezőgazdasági Líceumba iratkoztam be, ahol Horváth Margit (Putyi néni, aki balett szakot végzett Budapesten) sárpataki táncokat oktatott. A tanárnő szólt, hogy számít rám, s adott mellém egy jól táncoló lányt, akivel a mezőgazdasági középiskola csoportjának az első sorában táncoltam végig. Nagyon szerencsés embernek tartom magam, hisz nagyszerű oktatóktól tanulhattam.

– Miért a többes szám?

– Kilencedik osztály után versenyt szerveztek az iskolák között és megnyertük az első helyet. Abban az időben több tánccsoportba hívtak, a kisipari szövetkezetek, a szaktanács, az Augusztus 23. bútorgyár, s a tisztek házának csoportjába is. Időközben beiratkoztam a népművészeti iskola néptánc szakára, ahol közel három éven át Szabó Éva tanárnőtől magyar, román és német táncokat tanultunk. Érettségi után Lőrincz Lajos és Benedek Mihály táncmesterek irányításával folytattam a táncot, s a mezőgazdaságban farmerként, technikusként, könyvelőként dolgoztam. 1988-ban szívesen váltottam állást és helyezkedtem el a mezőbándi iskolában, ahol a szakmámat oktathattam.

– Hogyan került kapcsolatba a mezőbándi táncosokkal?

– 1980-ban néhai Simó Aladár tanár úr hívott meg, hogy az önképzőkör tagjait mozgásra, táncra tanítsam, s én örömmel fogadtam el a felkérést. Lelkes fiatal társaság volt, a tanár úr szívvel-lélekkel vezette a foglalkozásokat. 1980 tavaszától próbáltam a táncosokkal, s sikerült 14 párt is a színpadra állítani. Itt ismertem meg a leendő feleségem, Bartha Juditot, aki művészeti iskolát végzett, szépen hegedült és énekelt, így később nagy segítségemre volt az együttessel való munkában, különösen a zenei anyag összeállításában. Sokat köszönhetek Koszorús Kálmánnak, Bőr Gyulának és Márton Lászlónak, a Maros Művészegyüttes zenészeinek, akik önzetlenül mellém álltak.

– Böjthe Judit milyen indíttatásra kötelezte el magát a zenével és a tánccal?

– Minden a családból indult – válaszolja, majd férje hozzáteszi: – A Judit édesapja, Bartha Lajos igazi nótafának számított, nem volt olyan népdal, amelyet ne ismert volna. Negyedikes koromban adtak a kezembe hegedűt, hatodikos koromban felvételiztem a Művészeti Líceumba – folytatja Böjthe Judit. – Érettségi után kezdtem érdeklődni a népdal és a néptánc iránt. Zoltánnal együtt gyűjtöttük össze az idős bándi emberektől a jellegzetes táncmotívumokat.

1983-ban házasodtunk össze, s akkor már együtt dolgoztunk a tánccsoporttal, amely felvette a Komlód nevet.

Mintha varázsszót mondott volna, szinte megváltozik az arcuk, ahogy az emlékeket felidézik, hisz életük, pályájuk legmozgalmasabb, legszínesebb időszaka volt, amikor végigtáncolták a Kárpát-medencét határon innen és túl is. Aztán megnyílik a bezárt bőrönd is, amelyből oklevelek, elismerések, fényképek, lemezek sokasága kerül elő.

– Voltak gyönyörű teljesítményeink és néha hullámvölgyek is. Visszaemlékszem, hogy Csíksomlyón a Maros Művészegyüttes és a Hargita Népi Együttes között kellett helytállnunk, és nem vallottunk szégyent – idézi a múltat Böjthe Zoltán. 1996-ban megnyertük a Marosvásárhelyen rendezett Ki mit tud? vetélkedő megyei szakaszát. Budapesten éveken át visszatérő vendégei voltunk a Határon Túli Magyar Fiatalok Találkozójának. Sok helyen megfordultunk, felléptünk Magyarországon, Felvidéken (Farnadon és Zselizen), s az erdélyi fesztiválokon, ünnepségeken (Hargita, Kovászna, Kolozs megyében és megyénkben is), nagyon sok településen sikert arattunk. Közben megismertük a Kárpát-medencében jól táncoló csoportokat, akikre felnéztünk, akiktől tanulni lehetett.

– Milyen táncokat járt a Komlód?

– Amikor Mezőbándra kerültem, arra kértek, hogy nyárádmenti táncokat tanítsak, én viszont a mezőségi, a helyi táncokat akartam oktatni, s mint kiderült, volt is amit. Ezenkívül a sárpataki, nyárádmenti, belső-mezőségi táncokat jártuk szívesen.

– Milyen a bándi népviselet?

– A szoknya fekete, zöld, piros csíkos, akár a Székely-Mezőség többi falvaiban, csak a csík mérete és az árnyalata különbözik a szomszédos falvak viseletétől. A lányok mellénye piros, a fiúké fekete, amit bársonnyal és sujtással díszítenek. A kötényt egyszerűbb töltéses, száröltéses minták díszítik.

– Mezőbándon jól cseng az Egerházi név. Mikor, miért csatolták a Komlód mellé?

– Egy családi találkozó alkalmával vettük fel az ismert bándi eredetű család nevét, Egerházi Sándorban pedig lelkes támogatóra találtunk.

– Rengeteget utaztak bel- és külföldre. Ki állta a költségeket?

– Nagy segítségünkre volt Goldschmied József Budapestről és néha a csoport tagjai is hozzájárultak, de mivel nagyon szerettük, amit tettünk, sokszor a saját pénzünkből fedeztük a kiszállási költségeket. Megérte, hisz az együttes olyan volt, mint egy nagy család. Tagjai nagyon fegyelmezetten viselkedtek a legkisebbtől a legnagyobbig. Soha nem történt meg, hogy valaki elkésett vagy hiányzott volna a fellépésről. A nagyok mindig szemmel tartották a kisebbeket és mi nyugodtan végeztük a dolgunk.

– Tudom, hogy a tanításon kívül sok mindennel foglalkozik, mezőgazdálkodik, s az RMDSZ helyi szervezetét is irányítja. Mégis azt kérdezem: nem érez nosztalgiát, nem gondol arra, hogy úgy igazából újraindítsa Mezőbándon a táncmozgalmat?

– A fiatal házasok csoportját Balázs János kántor gyűjtötte össze, s a feleségemmel másfél évig foglalkoztunk a felnőttekkel. Ha lesz igény, tovább folytatjuk.

Itt tartunk a beszélgetésben, amikor elgondolom, hogy mennyire könnyelműen el tudunk menni a lehetőségek mellett. Míg máshol sok pénzért tánctanárt fizetnek a szülők, Mezőbándon létezik a hagyomány, sokak emlékezetében élnek még a tánccsoportban szerzett élmények, és tanár is van, hogy oktassa a fiatalokat. Akik zenei és mozgásbeli anyanyelvünk ismerete nélkül sokkal szegényebbek maradnak. És a közös élmények, utazások, fellépések jelentette tapasztalat hiányában is. Ezért kellene összefogni, hogy ne száradjon ki Mezőbándon a néptánc, hogy feléledjen a csoport, amely a Székely-Mezőség vízgyűjtőjének, a Komlódnak és vele együtt a településnek is híressé tette a nevét a Kárpát-medencében.