2020. július 8., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Hétköznapi történet

Világoskék textilszakállt növesztenek a délutáni fényben sziesztázó nyugdíjasok. Hárman ülnek a járdaszéli padon – többen nem is férnének –, és vírus elleni orr-, szájvédőjüket állukra csúsztatva osztják el egymás között a közeli és távoli világ történéseit. Titokban megértem őket: a maszk takarása nélkül kimondott szavak valahogy nekem is őszintébbnek, barátságosabbnak tűnnek. 

Andor a legidősebb a csapatból, elmúlt már hetven. Nem mutatja a korát, mi több, vidámságban, életerőben lekörözi a két cimborát. A nyilvánosságtól viszont idegenkedik, velem is csak a sokadik apropóra áll le beszélgetni egy este, miután szétoszlott a társaság.

– Szerencsém van ezzel a két „sráccal”, soha rosszabb szomszédokat! Ha ők nem lennének, vennék egy kutyát – jegyzi meg huncut mosollyal. – Igaz, a karantén elején kicsit begubóztak, de mostanra már visszatért a bátorságuk. Tisztában vannak vele, hogy nem sokáig bírom a négy fal között, és, ha másért nem, értem kikecmeregnek ők is a „betondobozaikból”. Pedig nekik nem olyan könnyű kiszökni, mint nekem. Hát, igen, ahol asszony van a háznál...

Nem álltam meg, hogy meg ne kérdezzem:

– Ön egyedül él?

– Egyedül, de nem magányosan – szaladtak az idős férfi arcán újra mosolyba a ráncok. – A feleségem két éve kint van Németországban, egy kilencvenvalahány éves asszonyt pesztrál. Amint nyugdíjas lett, mehetnékje támadt, én meg nem vagyok egy erőszakos „fazon”, nem tartottam vissza. Most, hogy jött ez a járványhelyzet, úgy volt, hogy hazautazik, de a néni rokonai rávették, hogy maradjon. Megszerették, megbíznak benne, másra nem szívesen hagynák az „öreg mamát.” Meg aztán ebben az időszakban nem is könnyű megfelelő gondozót találni. Eredetileg úgy tervezte az asszony, hogy júniusban három hétre hazajön, addig a néni gyerekei veszik át a helyét. Na, de most lehet, hogy tolódik az egész program. Meglátjuk, mi lesz.

– Akkor ön teljesen egyedül boldogul? Nincs is szüksége segítségre?

– Nekem aztán nincs – húzta ki magát öntudatosan a férfi. – Elvégzek én minden házimunkát, ha kell, mosok, főzök magamra, a takarítás sem jelent gondot. Persze, a lányom nem hagyja magát, minden második nap becsenget hozzám, ebédet hoz, be is vásárol. Pedig van neki is elég baja. Egy élelmiszerüzletben dolgozik, mikor délutános, estére ér haza. Most, hogy ilyen bizonytalan időket élünk, nem örvendek, hogy kilenc óra után egyedül kóricál az utcákon. Mindegyre „megsétálja” magát egy-egy tolvaj is az üzletben, a lányoméknak persze már van gyakorlatuk a gyanús alakok kiszűrésében, feltartóztatják az enyveskezűeket, és hívják a rendőröket. A múltkor is elkaptak egy huszonévest, nyolc tábla – legdrágább fajtájú – csokoládéval próbált lelépni. Mondta is a lányom, hogy az ilyenek rendelésre lopnak. Elég az hozzá, hogy amikor a „csajok” a boltban „akcióznak”, nemcsak a tolvajnak lesz rossz napja, a „megrendelője” sem boldog. Mi van, ha egy ilyen sikertelen „üzlet” után valamelyik „sötét” fickó megvárja a kasszásnőket? Felajánlottam a lányomnak, hogy amikor estig dolgozik, utánamegyek, és hazakísérem, az időmből igazán kitelik. Mit gondol, mi volt erre a válasz? Hát az, hogy már nem ötödikes, csúfolták éppen eleget az osztálytársai, amikor tanítás után ott szobroztam az iskolakapu előtt. Mondom neki, jól van, fiam, csak meg ne járd. Régebb, még a járvány előtt a vejem mindig utánament kocsival, de most már nincs erre ideje. Tudja, ő programozó, és már két hónapja otthonról dolgozik, persze, amikor a kisunokám megengedi. Napközis időben délután 5-ig nem volt gond a gyerekkel, de most, hogy nincs hova vinni, hol a lányom, hol a vejem szórakoztatja, a lányom munkaidejétől függően. Amikor délutános, éppen csak összedobja az ebédet, és már kell is készülődnie a munkába. Ilyenkor egész délutánra a vejemre marad a kicsi lány. Nagy huncut az unokám, tudja, hogy azt tehet az apjával, amit akar, a délutáni alvás óráiban is ugráltathatja. Így aztán nem is kerül számítógép elé a vejem, csak este 7-8 órára, amikor már „kidőlt” a gyerek. Akkor már hova induljon a lányom után? Meg aztán nem is hagyhatja egyedül a kicsit.

– Ő az egyetlen unoka?

– Az egyetlen. Későn érkezett, 35 éves volt a lányom, amikor megszületett. Vigyáznak is rá nagyon, nemcsak a testi egészségére, az étkezésére figyelnek oda maximálisan, de a lelki, szellemi fejlődésére is. Náluk nincs olyan, hogy leültetjük a gyereket a tévé elé, hogy addig is csend legyen. Ezért sem tud mellette dolgozni a vejem. Amíg szabadon lehetett járkálni az utcán, el-eljárogattam hozzájuk délutánonként, levittem a kislányt a parkba, elszórakoztam vele. De a kijárási tilalom óta nem engedi a lányom, hogy menjek. Tudja, ő éppen olyan akaratos, mint a feleségem, nem tűri, hogy irányítsák. Amikor az unokám megszületett, össze is „koccant” a lányom mindegyre az édesanyjával, például abban sem tudtak kiegyezni, hogy mikortól kaphat a gyerek „rendes” ételt az anyatej és a babatápok mellett. Persze, végül a szoptatás mellett elköteleződő lányom győzött. Én kívülállóként követtem a csatájukat, tudtam, hogy ha valamelyiknek a pártjára állok, végül én leszek a hibás. Így van ez már az asszonyvilágban – kacagta el magát beszélgetőtársam. Aztán mellényzsebéből előhúzta mobiltelefonját, rápillantott, majd szedelőzködni kezdett. – Tíz perc múlva kezdődik a tévében a kedvenc vetélkedőm, és addig még a vacsorát is szeretném odatenni. Virsli és főtt tojás a mai menü, mindkettőhöz idő kell. Majd még diskurálunk, de most, ne haragudjon, sietek.

Fürge léptekkel indult a tömbház felé. Kicsit irigyeltem azt a frissességet, amit az egyszemélyes életformában sem veszített el, hiszen magányos időszakaimban, egyetemista éveim végén, amikor a kolozsvári garzont lakótárs nélkül béreltem, nekem estére legfeljebb margarinoskenyér-kenésre jutott energia, motiváció.