Legtöbbször a Hangya-lépcsőn mentem szembe az idős párossal. Mindig felfele tartottak, de nem úgy öregesen, meg-megpihenve, majd zihálva szaporázva, ahogyan sokszor én viaskodom a téli időben csúszóssá váló emelkedővel, hanem valami egyenletes, derűs ritmusban, mint akik pontosan tudják, hogy a kellő időben úgyis célba érnek. Tökéletes volt köztük az összhang, a figyelmesebb szemlélő így már messziről észrevehette, hogy őket odafentről rendelték egymásnak kölcsönös szolgálatra, szeretetre.
– Ne féljen, ő senkit sem bánt – szólított meg jó pár évvel ezelőtt, a legelső találkozásunkkor a szelíd tekintetű, ősz hajú férfi. Már akkor öntudatlanul rajta felejthettem a szemem fekete bundás kísérőjén, és ezt bizonyára úgy értelmezte, hogy tartok tőle. Pedig csak elbűvölt az egész lényéből békés bölcsességet és valami különös, magabiztos életszeretetet árasztó farkaskutya látványa. Gyorsan megnyugtattam a gazdit, hogy eszem ágában sem volt megijedni jámbor útitársától, és ettől kezdve mindig köszöntünk egymásnak, ha találkoztunk.
Nem tudom, mennyi idő telt el, mióta nem láttam őket, hónapok mindenképpen, de talán egy év is. Valahogy meg is feledkeztem róluk, a múlt héten azonban, amikor a Hangya-lépcsőn lefelé ereszkedtem, egyszer csak előttem volt az idős férfi. Ezúttal is felfelé tartott, de egyedül. Amikor egymás mellé értünk, a szokásos üdvözlés után nem álltam meg, hogy meg ne kérdezzem: – A kutyus?
– Három hónapja hagyott itt – válaszolta ősz hajú ismerősöm –, azóta csak keresem a helyem a világban. Tizenöt évet töltöttünk együtt. Tudatában vagyok annak, mekkora ajándék volt mindkettőnk számára ez az idő, hiszen a legtöbb kutya 12-13 évet él, mégsem voltam még képes egészen elfogadni a hiányát. Tudja mit, elkísérem magát egy darabig, és még mesélek, ha szeretné – nézett rám fürkészőn a férfi, aztán, látva, hogy őszintén örülök az ajánlatnak, elindult velem a lépcsőn lefelé.
– Apró szőrgombóc volt, amikor először megláttam – kezdett bele máris közös történetükbe. – A tenyésztő, akinél született, ingyen adta, azt mondta, szívességet teszek neki azzal, ha elviszem, neki nem kell, mert nem fajtatiszta. Az egyik farkaskutyája egy – szerinte – véletlen pillanatban „összemelegedett” egy labradorral, ebből a „tiltott szerelemből” jött a világra egy sor kiskutya, köztük az én Negróm. Nem volt a legjobb állapotban, láthatóan bolhák is kínozták, de egyből tudtam, hogy ő kell nekem. A híres amerikai írónak, Hemingwaynek volt egy fekete kutyája, tudomásom szerint úgy is hívta, hogy Black dog, azaz Fekete kutya, róla kapta a nevét az enyém. Már az első pillanatban eldöntöttem, hogy így fogom szólítani, a feleségemnek is így mutattam be, amikor hazavittem. Negro igazi családtagként élt a közös otthonunkban, a jelenléte meghatározta a mindennapjainkat. Engem mindig minden utamon elkísért, és amikor esténként egyedül imádkoztam a szobámban, bejött, és csendben mellém telepedett. Egyébként a mellkasán egy fehér keresztet „viselt”, éppen ezt a motívumot formálta meg az ott nőtt világos szőrzet. Ha bánatom volt, vagy valami miatt szorongtam, tökéletes lelki társként viselkedett. Nem traktált jó tanácsokkal, nem próbált a problémáim elé tolakodni, csak odasimult a lábamhoz azzal a feltétel nélküli, hatalmas, mindent gyógyító szeretetével.
Jó ideje magunk mögött hagytuk már a lépcsősort, a járda szélén álldogáltunk, de elköszönésről szó sem lehetett, hiszen a történet fájdalmas része ezután következett.
– Az utóbbi időben aluszékonyabb volt Negro, mint általában – vágott ebbe is bele a gyászoló –, de különösebb jelét nem adta a betegségének, készségesen jött a szokásos sétákra, és az étvágya sem romlott látványosan. Egyszer azonban, amikor éppen kimenni készültünk, feltűnt, hogy lötyög a nyakörve. Ez intő jel volt arra nézve, hogy fogyott. Másnap el is vittem az állatorvoshoz, aki alaposan megvizsgálta. Negro kölyökkorától példásan viselkedett a rendelőben, a jelenlétem ugyanis mindig megnyugtatta, és ezúttal sem okozott galibát. Amikor azonban elhangzott a diagnózis, szó szerint forogni kezdett velem a világ. Az „r” betűvel kezdődő, hárombetűs szót emésztettem egész úton hazafelé, és közben a lelkem mélyén homályosan már körvonalazódott az elválás gondolata. A következő hetekben mintha felgyorsult volna az idő. Negro állapota rohamosan romlott, már étvágya sem volt, a tekintetébe pedig beköltözött a fájdalom. Érezhetően közeledett az utolsó közös napunk, amikor azonban a sétát jelző pórázt a kezemben látta, úgy csóválta a farkát, mint kiskorában. Az utolsó napokban már nem volt ereje felállni, az ölemben vittem le a tömbház elé, aztán vissza a lakásba. Volt, aki azt tanácsolta, kíméljem meg a további szenvedéstől, szánjam rá magam az elaltatására, de erről hallani sem akartam, nem is lett volna hozzá erőm. Kivártam, hogy akkor távozzon el, amikor szólítják.
Hirtelen mintha csendfal képződött volna körénk, ami elszigetelt a hétköznapi utcazajtól. Félve tudakoltam beszélgetőtársamtól: gondolt-e arra, hogy a későbbiekben magához vegyen egy másik kutyát.
Az egykori gazdi nem ütközött meg a kérdésen, rezzenéstelen arccal válaszolt:
– Egy ismerősöm ajánlotta, hogy próbálkozzam egy kis termetű fajtával, meg is lenne a jelölt. De még időre van szükségem, hogy eldöntsem, tudom-e ezt vállalni. Furcsa lenne egy tacskó méretű kutyával jönni-menni Negro után, az biztos. Mindenesetre még gondolkozom, és talán Negro véleményét is kikérem egyszer lefekvés után.
Nemsokára elköszöntünk, és az idős férfi elindult a lépcsősor felé. Lassan, nyugodtan távolodott, mint aki pontosan ismeri a felfelé vezető, láthatatlan utakat.
