Utazás és család – szenvedély és kötelesség

Csak akkor lehet igazán szép a szép, öröm az öröm, ha legalább ketten osztoznak benne – utalt Wass Albert gondolatára Jakabházi Béla nyugalmazott magyar nyelv- és irodalomtanár február 19-én este Veress Zsombor legújabb könyvének bemutatóján. 

A Gaudeamus Ház terme zsúfolásig megtelt érdeklődőkkel, akikkel a világjáró segesvári gyógyszerész a földkerekség legmagasabb hegyének árnyékába tett utazása során szerzett élményeit osztotta meg. Erről szól a Nepál – Élmények és gondolatok a világ legmagasabb hegyének árnyékában című, tartalmas, érdekes színes képekkel illusztrált könyv, amely a dévai Corvin Kiadónál jelent meg. 

Veress Zsombor megy, néz, lát, elemez, megállapít, levonja a következtetést, és mindig hazagondol – hangzott el az ismertetőben. Elmélkedéseinek, megjegyzéseinek célja annak a világnak a megértése, elfogadása, ahol éppen tartózkodik, és közben folyton megszólal benne a szülőföldjéhez és családjához való ragaszkodás is. Ez a kettősség teszi gazdagabbá, olvasmányosabbá a könyvet egy egyszerű útirajznál. Családjáért minden pillanatban felelősséget vállaló négygyermekes édesapaként meg tud állni azon a ponton, amelyen túl még az ő felkészültségével is vakmerőség lenne továbbmenni. Ezt az élményt is megosztja velünk a szombat éjszakánként íróvá váló segesvári gyógyszerész, akinek népszerűségét jelzi, hogy egyre több támogatója van, ahogy a vetítővásznon megjelenő feliratokból kiderült. 

Veress Zsomborral a könyvbemutatón testvérbátyja, ifj. Veress László marosszentkirályi református lelkész beszélgetett, kettejük párbeszédének szerkesztett változatát olvashatják az alábbiakban. 

– Mit jelent számodra az utazás? 

– Számomra az utazás több mint egyszerű hobbi. Mondhatnám azt, hogy életstílust, életfilozófiát jelent. Egy utazás olyan, mint maga az élet: nem csupán a cél a fontos, hanem az odavezető út is. Egy utazásra készülni kell, egy utazáson vannak kellemes és kevésbé kellemes élmények, de végigjárni az utat mindig felemelő érzés, és a visszaemlékezés szemüvegén keresztül sokszor éppen a legnehezebb pillanatokra gondolunk vissza a legszívesebben. Számomra az utazás  életem szerves része, ami segít hosszabb-rövidebb időre kilépni a hétköznapokból. 

– Honnan származik az utazás iránti szenvedélyed?

– A gyermekkorban és ifjúkorban ért hatások minden ember életére kihatnak. Egy olyan korban gyermekeskedtem, amikor az utazások, világjárások nem voltak a széles tömegeknek elérhetőek. A kommunizmus „börtönében” nem volt olyan magától értetődő és pofon-egyszerű csatangolni a nagyvilágban, mint ahogyan azt manapság tesszük. Isten azonban gondoskodott rólam. Olyan csodálatos szülőkkel és testvérrel ajándékozott meg, akik a testi szükségleteimen túl a lelkemre is odafigyeltek, ugyanakkor úgy neveltek, hogy értékeljem a szellemi kincseket. Ez utóbbiak közé tartozik környezetünk és az egész földkerekség megismerésének fontossága is. Mivel a szüleim falun, illetve a természet közvetlen közelében nőttek fel, mélyről jövő igény volt számukra, hogy a természet szeretetét az én szívemben is elültessék, amikor pedig tehették, az akkoriban elérhető szélesebb világot is feltárták. Ezen utóbbi kirándulások közül megemlítem azt az 1984-es autós utazást, amely során bejárhattuk a vasfüggönytől keletre fekvő országok egy részét. Szívesen emlékszem vissza azokra a diavetítéses előadásokra is, amelyeket a szászok szerveztek az 1980-as években Segesváron, világlátott utazók meghívásával. Ezeken az előadásokon gondolatban én is eljuthattam például Kínába vagy Párizsba, és az idegenszerű helyek megismerése akkora hatással volt rám, hogy már akkor elhatároztam: ha megnövök, én is utazó leszek. Nagy szeretettel és hálás szívvel emlékszem vissza lelkipásztoromra is, aki vetített képes előadások és térképek segítségével juttatott el bennünket, vallásórás gyermekeket, Wittenbergbe, Brémába, Genfbe vagy éppenséggel a Szentföldre. És mindenképp meg kell említenem osztályfőnökeimet is, akik megrögzött utazók lévén, diákjaikat is sok csavargásra vitték el.

Manapság korlátlan szabadságot élvezünk, és sokszor nem tudjuk ezt kellőképpen értékelni. Én azonban sohasem felejtem el a régi idők nyomasztó bezártságát, és gyakran köszönöm meg Istennek a mai kegyelmi időket.

– Családos ember vagy, férj, négy gyerek édesapja. Mit jelent számodra a család?

– Szerető családban nőttem fel, ezért könnyű dolgom van tovább-adni azt a szeretetet, amit én is örököltem. Köszönöm Istennek azt, hogy a családom által arra nevel, hogy ne legyek önző, ne csak önmagamnak éljek, hanem figyeljek oda a feleségemre, gyermekeimre, akikre büszke vagyok. 

– Hogyan sikerül összeegyeztetni a szenvedélyt a kötelességgel?

– Ha az ember valamit nagyon szeret, akkor megtalálja annak a módját, hogy a dolgokat összeegyeztesse. Egy gyógyszerész nagyon sokoldalú és magas szintű képzést és nevelést kap tanulmányai során, ezért az érdeklődési köre alapvetően széles palettán mozog. Ebbe a profilba kiválóan tud beépülni a természet és a világ megismerésének szükséglete is. Persze az idő az egyik legdrágább kincse mindnyájunknak, s mivel sokszor telhetetlenek vagyunk, mindig többet és többet szeretnénk álmainkból megvalósítani. Csak egy picit kell azonban magamba szállnom, és rögtön rájövök arra, hogy mindenem megvan, amire szükségem van, és életem összes vágya teljesült Istennek köszönhetően. 

– Hogy választod ki utazásaid helyszínét?

– Arra már régen rájöttem, hogy az egész világ megismerése túl sok földi életünk rövidségéhez képest, ezért prioritásokat állítok fel. Sosem kell sokat gondolkodnom a következő úti célon, mert útitervekkel egy egész füzetet firkálhatnék tele. Bárhova szívesen elutaznék, de mindig vannak elsők a listámon. Legtöbbször ezek a tervek hónapokig vagy évekig érlelődnek bennem, mielőtt fejest ugranék beléjük. Az utóbbi időben elsősorban azokat az országokat, helyeket részesítem előnyben, ahol alapvetően az Isten alkotta és áldotta természet jelenti a fő vonzerőt. 

– Utazásaid során mi volt a legkedvesebb, legszebb élményed?

– Több mint ezer oldalt írtam már életem legszebb kirándulásairól, utazásairól, ezért most erre a kérdésre nehezen tudok válaszolni. Mégis eszembe jut egy történet, ami az Egyesült Államokban esett meg velünk. Fáradtan érkeztünk meg egyik este a gyönyörű dél-karolinai Charleston városába. Egy idős barátomat szerettük volna meglátogatni, de mivel előre nem jelentkeztünk be, és ő nem is tudott az érkezésünkről, éppen nem tartózkodott a városban. Mindezt a szomszédjától, egy számunkra teljesen idegen embertől tudtuk meg, aki barátságosan behívott, és meghívott a saját házába, hogy vacsorázzunk együtt és töltsük nála az éjszakát. Ezt mondta Fred: „Ronnak a barátai az én barátaim is”. Elfogadtuk a meghívást, és ez lett amerikai utunk egyik legmeghatározóbb élménye. Azt hiszem, hogy ez a fajta vendégszeretet már világviszonylatban kiveszőben van, ezért nagyra értékeltem Fred cselekedetét. Nincs az a múzeum, épület vagy kilátás, ami ezt felülírná, és ebben is ott látom Isten gondviselő hatalmát, mert ha embertársainkat nem szeretjük, akkor hiába ülünk be a világ legmenőbb autójába.

– És mi volt a legkellemetlenebb?

– Az a típusú ember vagyok, aki többnyire úgy fogadom el a dolgokat, ahogy vannak, ezért az esetleges kellemetlenségek – amikből elhanyagolhatóan kevés ért utazásaim során – nem tudnak mellbe vágni. Az incidensek legtöbbször a nem megfelelő felkészülésünkből, tudatlanságunkból, ostobaságunkból fakadnak. Mi, utazók, meg kell tanuljuk azt, hogy nem körülöttünk forog a világ, hanem mi forgunk a világ körül, s egy idegen, ismeretlen helyen nem minden úgy történik, ahogyan azt megszoktuk. Isten akaratán kívül még egy hajszál sem eshetik le a fejünkről, s ha mégis gondok vannak, akkor azok leküzdése csak érettebbé tesz bennünket, mert a megpróbáltatások által is Isten irányítja sorsunkat, úgy, hogy megerősít bennünket.

– Voltak-e „meleg helyzetek”, amikor arra gondoltál, hogy „ezt nem úszom meg ép bőrrel”?

– Elsősorban hegyi kirándulásaimon kerültem „nehéz helyzetekbe”. Volt úgy, hogy pengeéles gerincen, szakadékok fölött egyensúlyoztunk, miközben csapkodtak körülöttünk az életveszélyes villámok, de volt olyan is, hogy ivóvíz hiányától szenvedtünk. Ezek a tapasztalatok is arra tanítottak, hogy jobban fel kell készülnünk, és meg kell tanulnunk nagyra becsülni azokat az otthon jelentéktelennek tűnő „semmiségeket”, amelyeknek a hegyen igencsak szűkében vagyunk. Azokban a nehéz percekben szoktam „szemeimet a hegyekre emelni”. 

– Nem veszélyes manapság utaz-ni? A világ minden részén terrorcselekmények történnek…

– Alapvetően békeszerető ember vagyok, ezért sajnálattal értesülök a világban zajló negatív folyamatokról, köztük az egyre szaporodó terrorcselekményekről. Mondhatnám azt, hogy nem félek tőlük, de minden bizonnyal a bátorságom abban a pillanatban elillanna, ha velem történne a baj. Mindazonáltal azt hiszem, és azt hirdetem, hogy ha megijedünk, akkor a terroristáknak nyert ügyük van, mert éppen a félelemkeltés a céljuk. Ezért nem gondolom azt, hogy jövőbeni útiterveimet befolyásolni fogják a világ nyugtalanító villongásai, inkább azért fogok imádkozni, hogy az Úristen adjon józan gondolkodást a világ vezető politikusainak, és úgy irányítsa döntéseiket, hogy azok ne kicsinyes emberi érdekeket, hanem Isten akaratát képviseljék. 

– Félnapos repülőutak, landolások kiszámíthatatlan repülőtereken, kapaszkodás a hegygerincen… Nem félsz a haláltól?

– Egy-két hegyi élményen kívül kirándulásaim során nem voltam még olyan helyzetben, ami valós életveszélyt jelentett volna. Akkora bennem az új megismerésének a vágya, hogy minden más érzés és félelem eltörpül mellette, ezért utazásaimon sohasem gondolok a halálra. Persze ez még nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem félek tőle. 

– Utazásaidról, élményeidről rendszeresen és folyamatosan beszámolsz a világhálón. Nem egyszerű beszámolók ezek, számos történelmi, földrajzi kultúrtörténeti adat is szerepel bennük. Hogy készülsz egy utazásra? Dokumentálódsz előtte?

– Természetesen. Minden utazást alapos felkészülés előz meg, megpróbálok maximális nyitottsággal közeledni az idegen helyekhez és emberekhez, próbálom beleélni magam az ottani emberek életkörülményeibe, szokásaiba, hitébe. Igyekszem levetkőzni előítéleteimet. Azt szoktam mondani, hogy nincsenek csúnya helyek, rossz emberek, csak nagyképű turisták. 

– Élményeid egy kétkötetes műben is megjelentek. Most pedig itt van az újabb kötet. A hivatásod és négy gyerek mellett mikor van időd írni?

– Mit ér a világ összes szépsége, ha nincsen kivel megosztani? Nem érdemes csak úgy összevissza, öncélúan császkálni. Utazni a gondolatok szárnyán is lehet, és én az utazások során szerzett benyomásaimat, tapasztalataimat próbálom másokkal megosztani. Az utazás mellett az írás a legnagyobb szenvedélyem, ezért tudok rá időt szakítani.

– Pár évszázaddal ezelőtt az emberek, ha megbetegedtek, leginkább Istenhez imádkoztak, ma az orvost és a gyógyszerészt keresik fel. A te életedben hogyan viszonyul egymáshoz az istenhit és a tudomány?

– Azt szokták mondani, hogy még a víz is keserű, ha az orvos írja fel, utalva ezzel a medicinák kellemetlen ízére. De mondhatnánk úgy is, hogy még a víz is gyógyít, ha a gyógyszerész adja. Nagy igazság van benne, mert túl az ízek érzékelésén, ott van benne az a valóság, hogy még a puszta víz is képes beteget gyógyítani, ha orvos vagy gyógyszerész adja. Mi más lenne ez, ha nem a hit? A hitünk gyógyít meg bennünket! A tudós, a gyógyszerész, az orvos ebben csak eszköz. De nem is akármilyen eszköz. Olyan szakemberek ők, akiknek tudását, munkáját Isten irányítja, hogy legjobb tehetségük szerint enyhíthessenek az emberiség testi-lelki szenvedésein.

– Személyes életedben volt-e olyan élmény, ami gyökeresen megváltoztatta a dolgokhoz való viszonyulásod, hogy másképp lásd azokat, mint korábban?

– Nincsen, amolyan „pálfordulás” az életemben nem volt. Azok közé tartozom, akik egész életük során folyamatosan változnak, idomulnak, alkalmazkodnak. Isten minden ránk ruházott feladattal, örömmel és bánattal tanít és irányít bennünket. Semmi sem történik ok nélkül, ezért el kell fogadnunk akaratát. A keserű elégedetlenség nem visz előre, inkább megbénít bennünket. 

– Köszönöm az őszinte, kimerítő válaszokat.

Ifj. Veress László