Utazás az amerikai nyugaton - Let’s go West, USA! (10.)

(2024. június 29. – július 23.)

Óriások földjén

Las Vegasból a Halál-völgyet is magába foglaló Mojave-sivatagon keresztül, fárasztó, forró, 600 kilométeres utazás után érkeztünk meg a kaliforniai Bakersfieldbe. A mezőgazdaságáról és kőolaj-kitermeléséről ismert város számunkra csak tranzitállomás volt Kalifornia elsőrangú nemzeti parkjai felé.

Másnap északra fordultunk, és meg sem álltunk a Sierra Nevada hegység déli részén fekvő Sequoia Nemzeti Park bejáratáig, ahol a szokásos módon felszerelkezhettünk térképpel, információkkal. A nemzeti parkok kapuinak látogatóközpontjában ajánlatos egy kis időt eltölteni, mert olyan értékes, naprakész tájékoztatókkal lehet gazdagodni, amelyeket az útikönyvekben, de még az interneten sem lehet fellelni. Az is előfordulhat például, hogy lángra kap az erdő, olyankor az érintett területeket lezárják a látogatók előtt.

A Sequoia Nemzeti Park neve talán nem sokat mond a kedves olvasónak, ha azonban a területen őshonos Sequoiadendron giganteum nevét lefordítom hegyi mamutfenyőre, akkor máris világossá válik, mi vonzott bennünket oda. A park északon a Kings Canyon Nemzeti Parkban folytatódik, együttesen alkotva a Sequoia-Kings Canyon Bioszféra-rezervátumot.

A sok-sok sivatagos kaland után felüdülés volt ismét zöldövezetben, árnyékos erdőkben utazni, és kellemes hőmérsékleten kapaszkodni a hegyre. A bejárat utáni első látnivaló a Tunnel Rock nevezetű sziklaalagút volt. Az óriási gránitszikla úgy ékelődött be, hogy egy természetes alagutat hozott létre, amely alatt zajlott egykor az autós forgalom. Az új út ma már mellette vezet el, mert az amerikaiak telhetetlenek, egyre nagyobb autókat vásárolnak, azonban a sziklákon most is meg lehet figyelni a karcolások nyomait, volt olyan eset, amikor egy tehergépkocsi beszorult a sziklák közé. Rengeteget szerpentineztünk egyre feljebb a Sierra Nevada kaptatóin, megjegyzem, hogy ebben a parkban ágaskodik az Egyesült Államok törzsterületének legmagasabb csúcsa – a Mount Whitney, 4421 méteres magasságával –, ami viszonylag közel van Észak-Amerika legalacsonyabb pontjához, az előbbi fejezetben meglátogatott Badwater Basinhoz. Ez is azt jelezte, hogy az ellentétek országában voltunk. Egy nappal korábban még a Halál-völgy tengerszint alatti pusztaságában bágyadoztunk, ma pedig már az élettel teli magaslatokon szárnyaltunk, mindaddig, amíg meg nem érkeztünk az óriások birodalmába, az Óriás-erdőbe (Giant Forest). Ekkor valóban úgy tűnt, hogy a mesebeli óriások földjére léptünk, égig érő, robusztus törzsű fakolosszusok közé. Meg kellett volna állnunk nézelődni. De hogyan? A szűk út szélén tilos volt, s mivel a fél Kalifornia ott lézengett, még a parkolókban is esélytelen volt helyet találni. Végül a legtávolabbi pihenőhelyen sikerült „megszabadulni” az autótól, és a zsúfolásig megtelt ingabuszok egyikével jutottunk el a sequoiaerdő legizgalmasabb pontjaihoz.

Az óriás mamutfenyők valóban eget verőek. Nagyobbak, mint amilyeneknek képzeltem, mert bár korábban is láttam példányaikat Európa arborétumaiban, például a kolozsvári botanikus kertben, Vácrátóton vagy Madeira szigetén, azok méretben csak töredékei voltak a kaliforniaiaknak. Szó szerint tátva maradt a szám, most már sokadjára ezen az utazáson. Kezdtem megszokni, hogy Amerikában minden nagy, na de ekkora? A hegyi mamutfenyő a világ legnagyobb testtömegű élőlénye, a csúcstartók törzsének átmérője 8-11 méteres, magassága 90 méternél is nagyobb, tömege 1000 tonna, életkora akár 3000 esztendőnél is több lehet, kérge 60 centiméteres az alapnál. A ciprusfélék családjába tartozó hatalmas fenyők lenyűgöztek, tiszteletet parancsoltak, szerénységre intettek, ugyanakkor kérdéseket támasztottak bennünk. Miért nőnek ilyen nagyra, hogyan tudnak ilyen sokat élni? Miért éppen a kaliforniai Sierra Nevada az őshazájuk? Miért kedvelik az 1400–2600 méteres tengerszint feletti régiókat? Kérdéseinkre az ösvények mentén elhelyezett tájékoztató táblákon kaptunk választ. A sequoiák esetében a biológia egy ritka szerencsés kombinációja találkozik, azaz a gyors növekedés a hosszú élettartammal. Először is a gyors fejlődéshez rengeteg vízre van szükségük, amit megkapnak, mivel a Sierra Nevada nyugati lejtőin nagy mennyiségű csapadék hull, elsősorban télen, hó formájában. Ráadásul kiterjedt gyökérzettel rendelkeznek, amely segítségével aszály esetén is képesek elegendő nedvességhez jutni. Ugyanakkor az évmilliók során alkalmazkodtak azokhoz a kihíváshoz, amelyek más fákat elpusztítanak. A kéregben és a fában rengeteg tannin (csersav) található, amely ellenállóvá teszi a betegségekkel, a rothadással és a rovarokkal szemben; a vastag, rostos kéreg kiváló szigetelést biztosít erdőtűz esetén, ráadásul rosszul ég, mivel kevés gyúlékony nedvet, szurkot tartalmaz. Hangyákként kerülgettük templomtoronyhoz mérhető széles törzsüket, miközben csúcsi részük az égbolt kékjét döfködte. Örök életűeknek, legyőzhetetleneknek tűntek, de sajnos ők is sebezhetőek. Jól ismert tény, hogy a sequoiaerdőket évezredek óta fenyegetik időszakos erdőtüzek, ehhez kellett alkalmazkodniuk, s igyekeznek túlélni őket. A parkban ki van állítva egy 2210 esztendőt megért, de ma már elpusztult fa törzsének a keresztmetszete, amely ékesen mesél erről. A gyűrűkön belüli nyomokból ki lehet olvasni, hogy a famatuzsálem legalább 80 különböző tüzet élt túl. Ezek a tüzek elég forrók voltak ahhoz, hogy heget hagyjanak rajta. Ebben hasonlítunk mi, emberek ezekre a csodálatos növényekre. A mi testünket is érik az életünk során kisebb-nagyobb sérülések, na meg a lelkünket arculcsapások, de túléljük, mi több, megerősödve kerülünk ki belőlük, akárcsak a mamutfenyők. Csakhogy az elmúlt évtizedek éghajlatváltozása okozta szárazságai a tűzvészeket a megszokottnál is pusztítóbbakká tették. Szomorúan tapasztaltuk a közelmúlt tűzvészeinek lesújtó látványát, mert kilométereken át utaztunk szénné égett erdőkben is.

Azonban láttunk csodás dolgokat is. Az Óriás-erdőben sétálva „találkozhattunk” a park egyik legnevezetesebb fájával, a Sherman tábornokkal (General Sherman Tree). Az amerikai polgárháború parancsnokáról elnevezett fa, bár nem is a legmagasabb és nem is a legszélesebb, törzstérfogata szerint a legnagyobb a világon. A 2000 esztendőnél idősebb fa törzsének átmérője alul 11, kerülete 31, magassága 84 méter, térfogata 1487 köbméter. Összehasonlításképpen képzeljük magunk elé Erdély legmagasabb templomtornyát, a kolozsvári Szent Mihály-templom masszív, mennybetörő alkotmányát, amely keresztestül 80 méteres. Sok más gigásszal is megismerkedhettünk közelebbről. Különösen jó érzés volt megérinteni a fák vörösesbarna, barázdás kérgét, és tudni azt, hogy Krisztussal egyidős életeket simogathatunk. Eljutottunk az egyik útra dőlt fa élettelen törzséhez is, amelybe egy 5,2 méter széles és 2,4 méter magas alagutat vájtak. Miután átsétáltunk a Tunnel Lognak nevezett mamutfenyő alagút alatt, visszatértünk az autónkhoz, és nyugat felé gurultunk le a hegyekből.

Esténket a Sierra Nevada lábánál, Oakhurst településen töltöttük egy remek panzióban, a Yosemite Gateway Innben. A szálláshely neve előrevetítette, hogy másnap Kalifornia talán legimpozánsabb látnivalója, a Yosemite Nemzeti Park kerül terítékre. 

Az Egyesült Államok második nemzeti parkja igazi gyöngyszem a szebbnél szebb parkok között. A Sierra Nevada nyugati lejtőjén fekvő park neve grizzlyt jelent az indiánok nyelvén, mai arculatát a jégkorszak gleccserei alakították. Mi a legismertebb és leglátogatottabb részébe, a Merced folyó völgyébe kirándultunk. Sajnos itt is gondot jelentett a hatalmas embertömeg, hiszen mindenki erre a rendkívül látványos és vad, 13 kilométeres Yosemite-völgyre kíváncsi leginkább. Ahogy közeledtünk az autóval, egy adott ponton feltűnt előttünk teljes hosszában-széltében az U alakú gleccservölgy. Ez azonnali és kötelező megállásra késztetett, szerencsére erre a célra ki is képeztek egy parkolót, ahonnan a kilátás egyszerűen pazar. Egész utazásunk egyik legbriliánsabb panorámája tárult elénk, benne volt minden gyönyörűség, amit csak el lehet képzelni a vadnyugati tájakról. Mindaz a látvány, amely akkor elevenedett meg képzeletünkben, amikor Cooper vagy Karl May aranytollából származó leírásokat bújtuk, és mindazok a színes, idilli forgatási helyszínek, amelyeket e regények nyomán készült filmekből ismertünk meg naiv gyermekkorunk máig felidézett moziképernyőin. A körkép mint sziklákra vetített képeslap tárta elénk a Nyugat mesés szépségét. Arról a pontról semmilyen emberi tevékenység nem látszott, csak függőleges gránitfalak, ezüstszínű hegyek, robajló vízesések, felhőket karcoló hegycsúcsok, völgyet pólyáló méregzöld fenyvesek. Szinte érezni lehetett a jégkorszak leheletét, melynek gigagleccserei gömbölyűre koptatták, derékba törték a hatalmas, de törékeny gránitsziklákat. Már innen is láthattuk teljes nagyságában a völgyet őrző El Capitan 900 méteres, függőleges tömbjét, melynek mászóösvényei örök kihívást jelentenek az adrenalinéhes sziklamászóknak. De teljes szépségében mutatta magát a gleccservölgybe zúduló, közel 200 méteres Bridalveil-, azaz Menyasszonyi fátyol-vízesés, és farkasszemet nézhettünk a természet bazilikájának messzeséget kémlelő sziklakupoláival is. A Sentimel Dome a római Pantheon boltíves tetejére emlékeztetett, a Half Dome fél kupolája pedig egyszerűen lenyűgöző. A világhírű szikla a park egyik szimbóluma és népszerű mászócsúcsa, hiszen kit ne vonzana az egyik felén lekerekített, a másik felén szabályosan kettévágott monumentális szikla? Sajnos a megmászása limitált és engedélyhez kötött, ezért nekünk szóba sem jöhetett, de legalább lesz miért valaha visszatérni.

A Yosemite minden bizonnyal a világ egyik legszebb hegyvidéke, UNESCO-világörökségi helyszín. Beereszkedve a völgybe, meglátogattuk a park egyik fő ékességét, a Yosemite-vízesést. Észak-Amerika leghosszabb zuhatagja három lépcsőben zuhan összesen 739 métert, s bár a hozama meglehetősen rapszodikus, s nyár végére ki is szokott száradni, mi boldogok lehettünk, mert lúdbőrösen hallgathattuk dübörgését.

Alkonyatkor megcéloztuk a park egyik emblematikus helyszínét, a Glacier Pointot. A naplementét szerettük volna megragadni a magaslatról, de az végül kicsúszott a markunkból, lekéstük, mert bár a vízeséstől légvonalban mindössze 2-3 kilométerre van, a rémesen tekervényes hegyi úton 50 kilométert kellett még kóvályognunk a 2200 méteren fekvő világhírű kilátóhelyig. A nap már lebukott ugyan, mire kiloholtunk a katlan peremére, mely olyannak tűnt, mintha a világ széle lenne, de a bércek még lilászölden búcsúzkodtak a vörös felhők szárnyai alatt. A kilátás még így is elsöprő volt, világcsavargásaim egyik legemlékezetesebbje. A tajtékzó vízesések vad robajlását halk susogássá szelídítette a távolság, s a Half Dome mint félbevágott koponya vigyázta a millióéves csendet. Az emberek generációk óta zarándokolnak e természetfilmekbe illő csodához, s boldogok voltunk, hogy egy szempillantásra mi is belesimulhattunk.