A DHC-dolgozat
2025-11-17 15:00:00
- Kuszálik Péter
A címben szereplő betűszó értelme: doctor honoris causa = tiszteletbeli doktor. Mondják még díszdoktornak is, de arról a díszpinty jut az emberfia eszébe, az pedig a ’jómadár’-ral egyenlő (lásd pl. Elena C. esetét, aki négy elemivel lett ’akadémikus’). A DHC titulust egyetemek és akadémiák osztogatják olyan hírességeknek, akiket pontos koreográfia alapján celebrált ceremónia keretében ünnepelnek. A közönséges halandókat nem fenyegeti efféle veszély, s ez igen dicséretes dolog.
A múlt heti szövegemben állt ez a mondat: „K. L. (Krasznahorkai László) azzal nyerte meg a Bolyai egyetemi csatát, hogy az előadását papírról olvasta.” Történt mindez 2019. márc. 26-án, a tiszteletbeli doktorrá avatásán. Az elején elmondta: örvendene annak, ha az írókat nem szamárvezetős kérdésekkel háborgatnák, hanem hagynák szabadon beszélni. (Az alábbi pár sort kezdő riporterek figyelmébe ajánlom.) Egy alkalommal Berlinben arról faggatták: milyen könyvek voltak nagy hatással rá. „Százszor elhangzik ez a kérdés, mikor egy újságírónak semmi sem jut az eszébe, vagy hogy elleplezze a tényt, hogy a kérdezett művésztől nem olvasott semmit, és elébe megy a dolognak, és elkezdi gyilkosan üres bulvárkérdésekkel megsorozni őt; amilyen például: hogyan lett önből író, írt-e verseket kamaszkorában, miként próbálták a szülei megakadályozni, hogy író legyen, vagy épp az: mik a kedvenc könyvei. Általában nem lepődöm meg az efféle kérdéseken, hogy ugyanis, hogy lehet valaki ilyen ostoba, hanem levernek ezek a kérdések, megsemmisítenek, s mindig elhatározom egy-egy ilyen eset után, hogy soha többé nem állok szóba újságírókkal, hiszen annyira hiábavalónak mutatják mindazt, amit egy művész épít vagy építeni igyekszik…”
[Nem ildomos egy író DHC-beszédét kritizálni, ezért hozzá sem fogok; csak jelzem: az „ostoba” szó kapcsán gondoltam arra, hogy szelíden megdorgálom az ünnepeltet, de aztán eszembe jutott egy megtörtént eset. Történt Flekkenfalván (még 2001 előtt), amikor – az Igaz Szó ’irodalomszervező’ hagyományait követve – a Látó folyóirat akkori főszerkesztője neves írókat hívott meg és mutatott be a Kultúrpajta közönségének. Izgalomdús várakozás lett úrrá a városi polgárok kulturáltabb hányadán, ugyanis Esterházy Péter (E. P.) érkezését harangozta be a szerkesztőség. Akkoriban alapítványi titkárként dolgoztam a lapnál, s úgy adódott, hogy éppen én álltam a megcsörrenő telefon mellett. A Flekkenfalvi Rádió riportere kérdezte: mit kell tudni a mesterről, mert neki kell interjút készítenie Magyarország legnagyobb kortárs írójával. Egy pillanat, mondtam, és átadtam a kagylót az egyik szerkesztőnek, mert én kicsi fiú voltam ahhoz, hogy tanácsot adjak a Rádió riporterének. Ő volt életem első, falvédőről leszállt (= ostoba) riportere. Különben E. P. többek között attól lett nagyhírű, hogy elkészített egy „objektet”. Nem installáció, nem pörformansz és nem ’Királyi Nonpluszultra à la Mark Twain’, hanem „objekt”. E. P. így mutatta be a művet: „Ottlik Géza hetvenedik születésnapjára, ezerkilencszáznyolcvanegy december tizedikétől nyolcvankettő március tizenötödikéig, kb. 250 óra alatt, egy 57x77-es rajzlapra lemásoltam az Iskola a határon-t. Így keletkezett ez a kép. E. P.” (Irodalmi Jelen, 2010. aug. 26.) Nota bene: az árkusnak csak az egyik oldalára írt, s amikor a lap aljára ért, visszatért az oldal tetejére és ott folytatta; majd megint és ismét. Elolvasni nem lehetett, de akkor mi volt a célja? Vélhetően a puszta polgárhökkentés (= ’epatírozta a burzsoát’), mert más – épeszű – magyarázatot nem találtam az akcióra. A középkorban használatos módszer (= codex rescriptus) nem volt céltalan, ám azt csak kényszerhelyzetben használták: a teleírt pergamenről (= preparált báránybőr) eltávolították a korábbi írást, és új szöveget írtak rá. Az iskolai táblára krétával írt szöveget is letörlik, mielőtt újat írnak helyette, de ennek a módszernek is ’megvan a miértje’.]
K. L. így folytatta a megtorpedózott interjú esetét: „az újságírónak kitérő választ adtam, és elsiettem a helyszínről”. Később mégis összeállította a listát, majd begyűjtötte a lajstromban szereplő könyveket (lehetőleg eredeti nyelven), és egy asztalossal gyönyörű szekrényt csináltatott a kollekciónak. Majd leírását adta a polcon sorakozó könyveknek: ennyi épp szükséges és elégséges volt a DHC-dolgozathoz. A listán nem 100, hanem 117 számozott tétel szerepelt (egy-egy tételben viszont három-négy kedvenc kötet is); a felolvasás során megállt néhány szerzőnél, és pár mondatos megjegyzést fűzött a szóban forgó kötet(ek)hez. (A fölolvasás arra csábította a hallgatót, hogy az író listáját a magáéhoz hasonlítsa, bólogasson, ha ismerős címet hallott, és hümmögjön, ha vaj egy olvashatatlannak ismert szerző nevét hallotta. A stratégia meghozta a várt eredményt: mindenki azonnal a szívébe zárta K. L.-t.)
Két esztendőre ellátna munkával, ha sorra venném ’a K. L.-lista’ darabjait és mindegyikről megemlékeznék: közhelyekkel tűzdelt rövid ismertetőkben. (Nyugi, csak vicceltem.) Samuel Beckettnél (1906–1989) nyílt ki a lexikon, legyen hát ő az első. Magánügy, de nem mellékes adalék: 1933–35 között pszichoterápiás kezelést kapott. Írországban született, 1937-ben Párizsban lelt új hazára, a könyvei nagyobb részét franciául írta. Volt olyan kézirata, amelyet negyvennél több kiadó utasított el (khm). A Guinness Rekordok Könyvébe is bekerült a Lélegzet című, pár másodpercig tartó színpadi alkotása, amelyben a színész meg sem jelenik. „Marcel Proustról írt tanulmánya a szakirodalomban máig kiemelkedőnek számító filozófiai értelmezés, bár Proust műveiről alig beszél.” (Manapság megbukik az a bölcsészhallgató, aki ilyen trükkel próbálkozik.) 1969-ben Nobel-díjat kapott; az indoklás: „művéért, mely a regény- és drámairodalomban új formákat honosított meg, és az ember nyomorúságán keresztül annak felemelkedését kívánja szolgálni”. (hu.wikipedia.org)
