Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Korábbi fő útirányunk dél volt, de Kayentától nyugatra fordultunk, és ennek a vándorlásunknak csupán a Csendes-óceán szabott határt néhány nappal később. De lássuk sorjában, mi mindennel ajándékozott meg a vadnyugat az elkövetkező napokban.
Továbbra is az amerikai délnyugaton, Arizónában folytattuk utunkat, a navahók vendégszeretetét élveztük, a következő úti célunk Page volt. A 150 kilométernyi, másfél órás távolságot lóhalálában tettük meg a jobbára nyílegyenes sivatagi utakon. Sietségünknek nyomós oka volt, ugyanis időpontot foglaltunk a város határában fekvő Antilop-kanyon meglátogatására. Végül túl korán érkeztünk meg, annak köszönhetően, hogy átlépve a hegyvidéki időzónából a csendes-óceániba, nyertünk egy órát, úgy, mint amikor Romániából átkelünk Magyarországra.
Izgatottan vártuk csoportunk indulását, hiszen utazásunk megtervezésénél ez a kanyon is a kiemelt célpontok közé tartozott. A nagy érdeklődésre és a hónapokkal korábban elfogyó jegyekre való tekintettel az angolul Antelope Canyonnak írt szurdok meglátogatását is már tavasszal lefoglaltam, mégpedig a déli napszakra, amikor a nap sugarai optimális szögben világítják meg a föld mélyén rejtőző csodavilágot. A sziklahasadék indián területen van, ezért meglátogatása kizárólag az általuk vezetett túrákon lehetséges igencsak borsos áron. A kanyonnak több szakasza van, amelyek közül az alsó és a felső a leglátogatottabb, mi ez utóbbit választottuk. Terepjáró kisbuszokkal vittek bennünket homokos úttalan utakon a kanyon bejáratáig. Egy rokonszenves indián volt az idegenvezetőnk, aki mesélt a hely történetéről, érdekességeiről. A Felső Antilop-kanyon neve a korábban gyakran látott antilopcsapatokra utal, a navahó elnevezése azonban találóbb, azt jelenti, hogy „az a hely, ahol a víz átfolyik a sziklákon”. Úgy nevezik az ilyesfajta képződményt, hogy réskanyon, mivel a sziklafalak között szó szerint csak egy repedés van, amelyen helyenként csak néhány ember tud egyszerre tartózkodni. A rendkívül keskeny és szélességükhöz képest jelentős mélységű réskanyonokat a nagy energiával lefolyó vizek faragják bele a puha homokkőbe, ám van egy nagy különbség az átlagos szurdokokhoz képest, mert amíg a legtöbbnek a medrét állandó patak vagy folyó vájja évezredeken keresztül, addig a réskanyonok sivatagi területen találhatók, és többnyire csontszárazok. Azonban, bármennyire is elképzelhetetlen, időnként a sivatagban is esik csapadék, mégpedig egyszerre igen sok. Ezek a nagy intenzitású esőzések gyorsan lerobognak a levezetőcsatornák szerepét játszó hasadékokban, továbbmélyítve, csiszolva, vájva azokat.
A világ legtöbb réskanyonja az Egyesült Államok száraz, délnyugati részén található, és ezek közt is a világ legszebbje az Antilop-kanyon. Nagy izgalommal követtük idegenvezetőnket, és tátott szájjal csüngtünk minden szaván. Már a bejárat is izgalmas volt, úgy nézett ki, mintha a hatalmas sziklát éles késsel szelték volna ketté. A falak rajzolatai, barázdái, mélyedései nagy változatosságot mutattak, az elképesztő formagazdagságra pedig rátevődtek a homokkő vörös, narancs, sárga, barna színeinek kombinációi. De mindez szinte semmit nem ért volna fény nélkül, márpedig a szűk és magas hasadékba bizony nem sok fény jut be. Ezért foglaltam én is egy olyan látogatási időpontot, amikor a nap sugarai a legmerőlegesebben és a legtüzesebben sütnek be az ég tetejéről a sivatag bugyraiba, bevilágítva az amúgy javarészt sötét vagy félárnyékos mélységeket. A sugarak még így is csak a kanyon tetejét elért kőzetrétegekről visszaverődve világították meg az alsóbb rétegeket, de ennek köszönhetően még sejtelmesebb, még varázslatosabb volt a látvány. A kanyon minden lépésnél más-más arcát mutatta, minden egyes kanyarnál éhes kíváncsisággal léptünk tovább. A fények és a színek olyan isteni dimenziókba sodorták agyamat, amilyenhez foghatót csak a kivételesen szép festmények nézegetésekor éreztem. Ez viszont most nem freskó vagy fénykép volt, hanem maga a trükkmentes valóság, ezért a páratlan látványért érkeznek ide fotósok a világ minden tájáról. Helyenként a napsugarak elérték a talajt, mint a színpadot megvilágító reflektorfény, s ha valaki beállt a rivaldafény alá, olyannak tűnt, mintha a nap sugarából szállt volna alá. A vezetőnk tudta, hol és milyen beállításokkal lehet a legjobb képeket készíteni, ezért fotós tanácsokkal is ellátott, a legszebb pontokon családi fotókat is készített. Amikor az egyik beszűrődő fénysugárhoz értünk, belemarkolt a homokba, és a magasba dobta. A levegőben lebegő szilárd részecskék hatására a fénycsóva élesen kirajzolódott, szinte kézzel foghatóvá vált.
A navahók sivatagja egy sivár, aszott világ, ám – amint említettem –, olykor bizony villámáradások is kialakulhatnak, még akkor is, ha a zivatar jóval távolabb zúdul le. Ilyenkor a szűk repedések vezetik le a hatalmas víz- és iszapáradatot, pokollá változtatva azokat. Vezetőnk elmesélte az 1997-es futóárvíz történetét, amelyet egy 11 kilométerrel feljebb dúló heves felhőszakadás indított el. A biztonsági szolgálat tagjai észlelték, amint a rohanó sártenger átfolyik a sivatagos tájon, de senki sem gondolt arra, hogy bárkit is fenyegethet az amúgy rendkívül gyéren lakott területen. A hátborzongató özönvíz elérte a homokkőszurdokot, tucatnyi, semmit sem sejtő túrázót ölve meg, akiknek esélyük sem volt a menekülésre. Félelmetes belegondolni abba, hogy bár az Antilop-kanyon az USA és a világ egyik legelbűvölőbb helye, bizony néha a szépség is gyilkolhat. A kanyon mélyének kellemes hőmérsékletéből a sivatag izzó levegőjén keresztül tértünk vissza a terepjárókhoz, majd az autónkhoz, és kilépve a navahó rezervátumból, felkerestük szállásunkat Page városában.
Page közelében van a Glen Canyon gát. A várost a nagyszabású építkezésben részt vevő munkásoknak hozták létre 1957-ben, jelenleg mindössze 7000 ember lakja, az idegenforgalma azonban jelentős. Az évi hárommillió látogatót egyrészt a Powell-tó rekreációs lehetőségei, valamint a környék nemzeti parkjai és látványosságai vonzzák, másrészt a város szolgálja ki a Grand Canyon Nemzeti Parkhoz irányuló tranzitforgalmat is. Az Antilop-kanyon meglátogatása után a rekkenő hőség elől bemenekültünk a szálláshelyünkre, majd rövid pihenés és fürdőzés után felkerestük a város határában fekvő természeti és épített nevezetességeket.
Az egyik ilyen csoda a Colorado folyón található Patkó-kanyar (Horseshoe Bend). Nem kell magas szintű intelligencia ahhoz, hogy a névből következtetni lehessen a látnivaló jellegére, és mégis…, amikor félóra séta után letekintettünk a 300 méterrel alattunk elterülő Ω betűre, egyszerűen leesett az állunk, mozdulni sem tudtunk. Nem kerestük a szavakat, erre túl kevés a „gyönyörű”, csak néztük némán, miként hurkolja át a folyó az oltári sziklát. Értelmünkkel felfogtuk a pergő mulandóságot, szívünkkel mégis az örökkévalóságba kapaszkodtunk. A smaragdzöld folyó könnycseppként verődött vissza a szemekben, a mesterséges intelligenciával bíró telefon is csak széles látószögű üzemmódban tudta befogni e geológiai csodát. Ilyesforma meanderrel lehet még találkozni a Coloradó mentén, hasonló élmény volt a Dead Horse Point park területén látott folyókanyarulat is.
Az Isten teremtette csodától az emberek által épített remekműhöz vezetett az utunk, felkerestük a Glen Canyon gátat. A 20. század közepén épült roppant betonív méreténél fogva is mutatós, mérnöki, építészeti különlegesség. Mint a gátakat általában, ezt a zsilipet is kettős céllal építették: egyrészt szabályozza a rapszodikus hozamú Coloradót, másrészt villamos áramot termel. A turbinák maximális termelőképessége 1320 megawatt, ami valamivel több, mint amennyit a Vaskapu I. vízi erőmű szolgáltat Romániának. Azonban hozzá kell tennem azt is, hogy az utóbbi évtizedek szárazsága miatt a Colorado vízhozama jelentősen csökkent, a tó vízszintje 20-30 méterrel süllyedt a maximális szint alá, ennek következtében az erőgépek messze nem működhetnek teljes kihasználtsággal, és még így is ötmillió embernek szolgáltatnak energiát. Ám a víztározó még az energiánál is többet jelent, ugyanis az innen származó víz nagy részét mezőgazdasági célokra használják, nevezetesen a kaliforniai mezőgazdasági területek öntözésére. Márpedig az egész Egyesült Államok frissgyümölcs- és -zöldségszükségletének egyharmadát Kaliforniában termelik, ami azt jelenti, hogy 100 millió ember salátája függ a Coloradótól.
A gátra a párhuzamosan haladó Glen Canyon hídról tekinthettünk le. A 20. század közepén épült híd eredetileg az építkezéshez kellett, és akkoriban a világ legmagasabbja volt (210 m). A kétsávos forgalmat biztosító, szép ívű acélszerkezet pompásan illeszkedik a sziklaszakadékokhoz. Az acélhíd a 89-es út forgalmát szolgálja, amely 2000 kilométer hosszan szeli át az Egyesült Államokat Kanadától csaknem Mexikóig.
Mindkét építmény a színes szurdokok sorozatából álló Glen-kanyonról kapta a nevét, melyeknek egy része a gát megépítése óta víz alá került, s létrejött a Powell-tó, az ország második legnagyobb mesterséges tava. Ha a 300 km hosszúságú Powell-tavat rávetítenénk Erdélyre, akkor az bizony Nagyváradtól Brassóig érne, és Marosvásárhely, valamint Segesvár is víz alatt lenne. Na, de itthon szebbnél szebb folyóink, tavaink vannak, Erdély Európa virágoskertje, egy ekkora méretű állóvíz csak a helyet foglalná. Viszont képzeljünk most el egy több romániányi kietlen sivatagot, ahol életnek is alig van nyoma, és bármerre is induljunk, csak kövekbe, sziklákba és kanyonokba botlunk. Nos, egy ilyen halott környezetben ez a víz az életet, a színt, a változatosságot jelenti. Ezért a Powell-tó – még a zöldek hisztije ellenére is – maga a csoda, ahol a vízi környezet sokféle szabadidős tevékenységre nyújt lehetőséget. A tó vize nyugodt, az időjárás mindig jó, a nagy átlagos vízmélység lehetővé teszi azt is, hogy akár egyszerű autós jogosítvány birtokában is lehessen vízi járművet bérelni és navigálni. Szóval, mondhatni, hogy az amerikaiak a sivatagból is édent varázsoltak, amely millióknak nyújt minőségi kikapcsolódást.
Alkonyodott már, amikor a tópart mentén autózva beléptünk a rekreációs területre. Végiggyönyörködtük a kontrasztos tájat, figyeltük a békésen sikló jachtokat, majd felkerestük a térképen bejelölt szabadstrandot. Látva, hogy mások is fürdőznek, kedvet kaptunk a lubickoláshoz. A lemenő nap bíbor sugarai bearanyozták a tavat, önfeledten pancsoltunk a vérnarancsban. Hagytuk, hogy a selymes víz lemossa rólunk az út porát, felüdítse túlhevült testünket. Esti szellő cirógatott, napszentület borzongatott, csak a hegyek sötétedő kontúrja parancsolt haza. Ideje volt a pihenésnek, hiszen tudtuk: holnap is nagy nap vár ránk, mert következik a Föld öreg barázdája, a kanyonok kanyonja.