Hétköznapi történet
Szinte észrevétlenül haladtak a tömbháztól tömbházig vezető, láthatatlan ösvényen, akár az óra másodpercmutatója. A madárcsontú, kendős öregasszony fürgébben lépkedett volna, a belé karoló, negyven év körülinek látszó kísérő azonban gyengéd határozottsággal visszatartotta. Hónapokon át figyeltem őket, hiszen alig volt olyan délelőtt, amikor fel ne tűntek volna a környékemen. Őszintén szólva a fiatalabbik nő látványa, a magára és pártfogoltjára erőltetett ritmus, az idő életszerűtlen lelassítása irritált. A kendőjét álla alatt összecsomózva viselő asszony viszont első perctől rokonszenvesnek tűnt, ezért is örültem annyira, amikor nemrég egyedül találtam egy déli órában az egyik sétányszéli padon. Szerencsémre a többi ülőalkalmatosságot is már mind elfoglalták a közeli iskolából kisdiákokat váró nagyszülők, így feltűnés nélkül kérdezhettem meg, hogy letelepedhetem-e mellé.
– Üljön csak le nyugodtan – emelte rám bizakodó tekintetét az asszony. – De előtte, ha megkérem, hoz nekem egy lángost innen, a bódéból? Csak olyan szimplát, minden nélkülit – és már nyújtotta is felém a kabátzsebében kissé összegyűrődött papírpénzt.
– Itt tetszik lakni, a közelben? – kérdeztem kérése teljesítése után.
– Igen, a lányomnál. De csak néhány éve, az agyvérzésem óta. Addig a szülőfalumban éltem, majdnem hetven esztendeig ott volt az otthonom.
Meg is nevezte a Nyárád menti települést, aztán a gondolataiba mélyedt. Perceket töltöttünk el a számomra ismeretlen emlékkockákból építkező csendben, amit végül újdonsült beszélgetőtársam bontott le egy nem remélt pillanatban.
– Nekem leánykoromtól a kerti munka volt a kedvenc szórakozásom. Ültettem én mindent a ház köré, amit csak lehetett, zöldséget is, gyümölcsöt is eleget. A paradicsomjaimnak, murkaimnak csodájára járt a falu, a salátáimat is sokan irigyelték. De sosem neheztelt rám senki igazán, mert tudták, hogy aki kér, annak szívesen adok a magaméból. Egész életemben piacoztam, ott is mindig szót értettem a többi árussal, és persze a vevőkkel is. Amíg működött, a „kicsi” vonattal jártam be a városba és onnan haza, azok voltak csak a szép idők! Amikor aztán beszüntették a vonatot, áttértem a buszozásra, vagyis a maxitaxira (sz.m. kisbusz). Nehézkesebb volt az utazás, főleg jövet a sok portékával, de én nem mondtam le róla. Négy évvel ezelőtt még hetente többször töltöttem a napot a nagypiacon, persze nem a téli hónapokban, de rögtön, ahogy kitavaszodott. Most a jó idő is késik, mondta is a lányom, hogy tíz árus ha van a piacon. A termésnek sem tesz jót ez a márciusi hideg, maholnap nem lesz mit kivinni.
– Az otthoni kertet gondozza valaki, mióta ideköltözött?
– A fiamék hétvégente kijárnak, van autójuk, megtehetik. Ők elvégzik a menyemmel a ház körüli teendőket, igaz, inkább csak azt, amit nagyon muszáj. De hát van elég dolguk azonkívül is, nem várhatom el, hogy nagy gazdálkodásba kezdjenek. Pláne, hogy ők is benne vannak már a korban.
– Önt nem szokták magukkal vinni?
– A lányom nem engedi, azt mondja, minden testi, lelki megerőltetés árthat nekem. Az agyvérzésem óta úgy vigyáz rám, mint a hímes tojásra, a lakásban sem engedi, hogy sokat tegyek-vegyek. Ott a tévé, azt nézhetem, amennyit jól esik. Reggelente jön a kicsi fiatalasszony, akit a lányom megfogadott, és levisz sétálni. Utána az ebédet is elkészíti, aztán szóval tart, amíg haza nem jön a munkából a lányom. Tetszik tudni, ő nem szereti, ha egyedül vagyok a blokkban, mindig attól tart, hogy elindulok valamerre. Igaz, hogy mindig izgága természet voltam, de ilyet mégsem tennék, ha ennyire ellenzi.
– Most mégis egyedül ül itt – futott ki a számon.
– Igen, mert a kis hölgy, aki vigyáz rám, lebetegedett. Szabadságot akart kivenni a lányom, hogy egész nap velem ülhessen, de olyan emberhiány van a munkahelyén, hogy nem lehetett. Így aztán nagy nehezen beleegyezett, hogy támasz nélkül is kimerészkedjem az utcára, de azt meg kellett ígérjem, hogy csak eddig a padig jövök. Nem is siettem, hogy minél tovább tartson az út. Addig maradok, amíg idesüt a nap, aztán indulok haza.
– Biztos hiányzik a régi élete – engedtem meg magamnak egy újabb, nem túl tapintatos megjegyzést.
– Mindig is hiányozni fog, de az ittenit is megszoktam valahogy. Igaz, a szomszédaim közül szinte senkit nem ismerek, így néha eléggé egyedül érzem magam, de legalább a leányom boldog, hogy maga mellett tudhat. Amikor a bátyjával még kicsik voltak, nagyon lefoglalt a mezőgazdaság, nem sok időm jutott rájuk, az apjuknak még kevesebb, igaz, neki egész más okokból – halvány felhő szaladt át az idős asszony arcán, aztán újra elmosolyodott: – Érdekes, hogy gyermekkorában a fiam igényelte volna jobban a társaságom, most meg a lányom lett ilyen anyás. Kicsit mintha felcserélődtek volna kettőnk között a szerepek, hiszen ő viseli a gondomat, és nem én az övét, de én már ezt sem bánom. Az otthoni házról is egyre ritkábban álmodom. Pedig tudom, hogy egyszer igazán hazatérek.
