Új esélyek Gernyeszegen

Kizöldültek Alois Lindenbauer kivirágoztatott botjai a gernyeszegi kastélyparkban, újságolta a minap Pokorny Attila marosvásárhelyi szobrászművész, a Teleki-kastélyban szervezett művésztelep kezdeményezője. Az osztrák művész, aki ilyenszerű reményeit is kifejtette augusztus 20-án, amikor a Castle Park Art Camp 2015 zárókiállításán pár mondatot váltottunk, tábori foglalatosságai idején addig kalapálta gondosan kiválogatott kéttucatnyi hosszú botja egyik végét, amíg azok őszirózsaszerű fehér virággá nem nyíltak, majd csokorként egyesítve, a kis tó partján földbe szúrta a faágakat, mintegy ajándékként a vendéglátó parknak. A víz pedig életet lehelt a botokba, gyökér nélkül is kihajtottak pár hét alatt a híd szomszédságában. Nyilván nem csak a művészeti táborvezető láthat a jelenségben jelképszerűséget, a művésztelep további sorsát is előrevetítő szimbólumként tekint rá a kívülálló is. A magáról mind gyakrabban hallató Teleki-kastély gazdája, gróf Teleki Kálmán is úgy vélekedett az említett tárlatnyitón, hogy a második alkotótáborozás még komolyabb, elmélyültebb, sokrétűbb volt, mint az első, noha azzal is meg lehetett elégedve mindenki. Érdemes távlatosan gondolkodni és esélyt adni a művésztelep további fejlesztésére, az csak növelheti a kastély és a land artos művekkel gazdagított park vonzerejét.

Igen, érdemes erre gondolnunk, ámbár vannak lehangoló példák is, amelyek könnyen visszafoghatják a kultúrakedvelők optimizmusát. Tudunk néhány olyan kastélyról, műemlék épületről, amelyeket ígéretesen kapcsoltak be a művészeti élet vér-keringésébe, aztán most semmivé válhat mindaz, amit éveken át bizta-

tóan felépítettek. A gyergyószárhegyi Lázár-kastély például továbbra is zárt kapukkal árválkodik, a művésztelep pedig szükségmegoldásokkal kínlódik, hogy korábbi szintjén tarthassa fenn négy évtizedes sikeres tevékenységét. Hasonló gondok merültek fel az árkosi kastély tekintetében is. Noha sokáig ott is sikertörténetről beszélhettünk. Hátha a Teleki-kastély elkerülheti a két előbbinél tapasztalt csapdahelyzetet. A művészetpártolás egyelőre töretlen a falai között és azokon kívül is. Néhány napja a műgyűjtő dr. Madaras Sándor nagyszerű szőnyeggyűjteményét is vendégül látja. Akik az eltelt hetekben meglátogatták, láthatták, milyen jól mutatnak a tágas termekben a tavalyi és az idei festmények, grafikák, vegyes technikájú alkotások, mennyire szervesen és egyben izgalmasan illeszkednek a park fái, bokrai, díszei, sok esetben sérült, régi szobrai közé a mai tájszobrászati alkotások. 

Kiváló művészek dolgoztak nagy odaadással a művésztelepen, lapunk átfogó riportban mutatta be a 2. gernyeszegi táborozás történéseit. A művésztelepi tartózkodása után hirtelen elhunyt Szabó Zoltán Judóka ottani különleges performanszáról is szóltunk. Fotókkal is felvillantottuk a figyelemre méltó tábori műtermést. Az idei műhelytéma, a víz eléggé provokatívnak bizonyult, jól elindította a résztvevők fantáziáját, erről a két meghívott művészettörténész, dr. Keserű Katalin és a frissen végzett Márton Eszter Zsófia is meggyőződhetett. Ezt tükrözték a táborzáró tárlaton elhangzott méltató gondolataik is. De a művészek maguk is elmondták, kitűnően érezték magukat a gernyeszegi művésztelepen, ihlető volt a környezet, a jelenlevők észrevétlenül is hatnak egymásra, munkára serkent és egyfajta kihívás az is, amit a már elkészült munkák látványa nyújt. És kétségtelenül ösztönző hatású a hely szelleme. Az aránylag kis létszámú alkalmi közösség pedig könnyebben alakul csapattá, amely stiláris sokféleségében is harmóniát képes teremteni.

Márton Eszter Zsófia is ilyesmire tért ki Felhajtóerő című kiállításnyitó beszéde első felében. Érdemes idéznünk szövegéből: „Aki merült már el valaha vízben tetőtől talpig, az tudja, van egy erő, amely akaratán kívül a felszínre viszi őt. A kétségbeesett vagy netán önfeledt kapálózást viszont az is ismeri, aki nem merült alá még sosem, hiszen megmerítkezni nem csak vízben lehet. Sok minden dolog a mélybe ránthat bennünket: belemerülhetünk gondolatokba, elsüllyedhetünk a gondokban vagy magával ragadhat bennünket egy sodró erejű érzés, és akkor úszunk a boldogságban. Különös pillanat sem mindig kell hozzá, ilyenkor csak megyünk az árral. Ám ezekből is, mint minden merülési helyzetből, van egy erő, ami kiránt, s végül a partra sodor minket. Ilyen merülési gyakorlatokat végeznek a művészek alkotás közben is, most is, amikor két héttel ezelőtt nagy levegőt vettek, és a víz témájába vetették magukat, hogy ezen kiállításnyitó alkalmával megmutassák nekünk, a felhajtóerő hol dobta ki őket, és mit sikerült a mélyből a felszínre hozniuk”.

Nyolcan voltak itt együtt, megannyi öntörvényű egyéniség, munkájuk nyomán látványosan gyarapodott a Teleki-kastély műkollekciója. Különösen koncentráltan dolgozott Knyihár Amarilla, egész sorozatot festett a víztükör témára. Lenyűgözőek a képei. A víz más-más állapotát, helyzetbe hozatalát, hangulatteremtő változatait láthattuk Nyilas Márta, Gesztelyi-Nagy Zsuzsanna, Filp Csaba és Szabó Zoltán Judóka festményein. Miklya Gábor szobrászként remekelt. Víz-magvak című méretes munkája 

képzeletingerlő, gondolatébresztő alkotás. Akár egy hatalmas hüvelyes növény félbe vágott termése, olyan ez az egy tömbből faragott mű, amelyben a folyó által lekerekített öt nagy kő nyugszik a magágyban. A nagyteremben elhelyezve, Miklya munkája elsősorban a kő szerves anyaggá történő átlényegítését sugallja. A művészet mindent elfogadtathat a nézővel. A vízparton inkább a mű csónak jellege dominált. A kiállításon nem láthattuk Pokorny Attila egyik frappáns természetművészeti munkáját, a Maros partját behálózó négyzetszövevényt, maga a folyó gondoskodott róla, hogy az alkotás kellőképpen efemer legyen. A forrás táplálta kis patak cseréptörmelékkel kikövezett, vidáman színes alja viszont még hosszú ideig illeszkedhet tájba simuló mozaikként a növénydús természeti közegbe. 

Máris kíváncsian várjuk, mit hoz majd jövőre a művésztelep 3. összejövetele.