2024. december 22., Sunday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Csütörtöki kimenő

Egy dologban bizonyos lehetsz, Kossuth Lajos nem apró cédulákon üzente meg, hogy elfogyott a regimentje. Sőt másodszorra sem folyamodott ehhez az egykor nagyon kedvelt híradási formához, ennek ellenére mindannyiunknak el kellett annak idején mennünk. (Aki épkézláb ember otthon maradt... hajaj!)

Sejted már, hogy az üzenetekről, egészen pontosan azokról az aprócska cédulákról szeretnék értekezni, amelyeket egészen bizonyosan mindenki kapott már, aki csak írni és olvasni tud és az elktronik auralma előtt serdült fel. Hogy még prezíbben vehesd az üzenetemet, a cédula papíralapú, nem elektronikus, nem képernyedt.

Arra a sajnálatos tényre is rá kell ébresszelek, hogy a legtöbb mai kultúrából ez a fajta üzenés kiveszett. Eltűnt. Mára már nem így hagynak egymásnak üzenetet a barátok, szülők a gyermekeknek, gyermekek a felmenőknek, szülők egymás között, srácok a padban, gyűlésen a munkatársak, szerelmesek titkos-érzelmes jelzéseket. Ma minden a digitális térben zajlik, kódolva vagy bárki által hozzáférhetően. Mobil telefonon, SMS-ben, e-mailen. 

Egy kivétel még van, a Siratófal Jeruzsálemben. Vallásos emberek (és nem csak) aprócska üzeneteket dugdosnak a Nyugati Fal réseibe, abban a hitben, hogy Ő megkapja, elolvassa, vágyait teljesíti örvendetes visszajelzés formájában. És abban a hitben, hogy ez a fal egy darab a szétrombolt Salamon templomából.

Évtizedeken keresztül előttünk is állott egy konkrét fal (Berlinben igaziból), és annak réseibe próbáltunk belecsempészni üzenetet odaátra – több-kevesebb sikerrel. Volt, aki átlépte a falat és üzent, de már rádión keresztül. Kódolt levélben, amit előbb a Rigó/Borsos Tamás utcában olvastak el. Ott volt a „kék szeműek” rezidenciája.

Mostanra már nem ragadható meg, nem tehető el, nem jelent majd talányt, amikor harminc-ötven év múltán váratlanul előbukkan a semmiből egy cédula, egy rövid firkálmány. Pedig egykor milyen fontos, elfogadott, könnyedén kezelhető, elterjedt és terjesztett volt. Alkalomadtán összegyűrhető és lenyelhető volt, ha éppen közeledett a felügyelő tanár és vészjósolóan kérdőre vont: mit firkálsz ott, édes fiam?, add csak ide! Ezt az ötletet, megoldási módozatot, menekülési útvonalat azokból a filmekből és elbeszélésekből tanultuk, amelyekben egy elmúlt, látszólag győzedelmes, valójában bukásában a társadalmakat minden ízében megrázkódtató ideológia és politikai illegalitás odaszegezettjei meséltek röpcés hőstetteikről. 

Kegyetlen vallatóikról és sikeres harcaikról.

Ha azonban békesebb vizekre evezünk, akkor ezek a mára eltűnt kis üzenetek, amelyeket odafirkantottunk egy hirtelenjében kitépett füzetlapra, leszakított újságszélre, számla vagy értesítés hátára, egy könyv üres lapjára, a konyha falára ragasztottunk, üzenőmágnes alá csúsztattunk, hogy aszongya „Leszaladtam kenyért”; „Vegyél sálat-sapkát, kutyafüle!”; „Elmentem a bányába, csók, a hét törpe”; „Kiégett a villany, nincs itthon körte. Vegyél, léci, léci”; „Sajnálom, el kellett rohannom. Nincs ebéd. Oldd meg valahogy” stb. Máskor egy hosszú gyűlésen rajzoltál valamit, az előadót, a felszólalót, a dirit, volt hozzá egy csípős megjegyzésed, aztán összehajtottad és átküldted (dobtad, kézről kézre adattad) a másiknak, akiről tudtad, hogy nem fog elárulni, ugyanúgy unja a banánt, mint te.

Van, aki eltette ezeket az iskolai, egyetemi, munkahelyi jegyzéseket. Egy dobozba, egy füzet lapjai közé süllyesztve. Évekig nem gondol rá. El is felejtette, hogy egykor olyan üzengetős üzemmódban vészelte át az órákat, heteket, osztályokat, helyi diktatúrákat. Vidám percek emlékei tulajdonképpen. Vagy a mindennapoké, a szükségé és muszájé, a váratlan és a nemszeretem lenyomatai. Neked még mondanak valamit, másnak már nem. Vagy már te is értetlenül bámulsz rájuk, és megpróbálod megfejteni: mikor, hol, kitől kaptad, mit jelentsen ez a pár szó, egy szó sok kérdő- vagy felkiáltójellel. Miért őrizted meg, miért őrzte meg apa-anya, mihez kapcsolódott...? Ha kivándorolsz, elköltözöl, szinte bizonyos, nem ezeket fogod átmenteni új honodba (otthonodba). Nem „ők” lesznek azok az írásművek, amelyeket majd a 21-22. század kutatói nagy kincsként fognak kezelni, vagy amelyekre az irodalomtörténészek hivatkozni fognak, a művelődés kutatói pedig pótolhatatlan relikviaként utalnak majd. Felejtős. A műfaj maga felejtős.

Pedig emlékeztethetne arra, hogy anya évekig délután tanított, hogy angolórára jártál Zichy grófnőhöz egy olyan korban, amikor angolul tudni egyenlő volt a honárulással, hogy kisfiad elment szánkózni, és odaírta ákombákom betűkkel ékezetek nélkül: „lemetem szakazi, szurkuletkor jovok”.

Nem tudom, ha tényleg feljött szürkületkor, vagy csak emlékek szürkülnek menthetetlenül, és a régi szánkó korhad… 

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató