A túlélő derűje

Nagy Sámuel pár másodperc alatt jutott el az Út végére. Sikerült visszafordulnia. Története nemcsak a túlélőé, hanem a tiszta tekintetű, csupa derű emberé is, akitől kisebb bosszúságaink, elviselhetőbb nehézségeink idején bőven lenne mit tanulni. Múlt héten marosszentkirályi otthonában kerestem fel az őszes hajú, magas férfit. Mankóira támaszkodva nyitott ajtót, aztán letelepedett mellém a konyhaasztalhoz, és mesélni kezdett. 

– Nagyölyvesen születtem 1954-ben. Gyermekkoromból a nagy telek maradtak meg leginkább. Tizennégy évesen kerültem be Marosvásárhelyre. Az Elektromarosban végeztem a szakiskolát, azután lakatosként dolgoztam a számítógépgyárban. Szentkirályra a hetvenes évek derekán költöztem. A rendszerváltás után mi is visszakaptuk a földjeinket, gazdálkodni kezdtünk. Kevés autóbusz járt Nagyölyvesre, munka után, késő este biciklivel jártunk haza az öcsémmel. Fárasztó volt, ezért elhatároztam, hogy autót veszek. A megtakarított pénzemből csak egy hűtőszekrényre futotta, így úgy döntöttem, hogy külföldi munkával szerzem meg a kocsivásárláshoz szükséges összeget. Fizetés nélküli szabadságot vettem ki, és Magyarországra mentem szezonmunkára. Építkezésben, vasbetonszerelőként kezdtem dolgozni. Nem kerestem sokat, és már éppen úgy volt, hogy átmegyek egy másik céghez, ahol nagyobb bért ígértek, amikor megtörtént a baj. 

– Munkabaleset volt?

– Igen. Reggel hétre jártunk dolgozni. Emlékszem, aznap felhős volt az ég, esőre állt az idő. Egy tömbház kilencedik emeletén dolgoztunk, nem sokat láttam magam körül. A liftaknát sem vettem észre. Hulladék deszkák voltak rádobva, azokra léptem rá. A kilencediktől az első emeletig zuhantam, körülbelül 24 métert. 

– Eszméletét vesztette?

– Csak néhány másodpercig. Az esés után magamhoz is tértem, de hirtelen nem tudtam, hol vagyok. Segítségért kiáltottam. Az egyik gerinccsigolyám, a jobb csípőm és a bal kezem eltört, a jobb kezem azonban nem sérült meg túlságosan. Azzal kapaszkodtam az alattam mozgó lemezbe. Félórába is beletelt, mire a mentő megérkezett. Kórházba szállítottak, levágták rólam a ruhát. Egyszerre több orvos gipszelt. Három napig húzatták a lábam, csak azután műtöttek. Amikor az altatásból magamhoz tértem, azt kérdezték, nem szédülök-e. Mondtam, hogy nem, csak nagyon éhes vagyok. Másnap aztán nagyon fájt a gerincem. Augusztustól novemberig feküdtem a kórházban, utána még három hónapot egy rehabilitációs intézetben töltöttem. Aztán, mivel a fém, amit a lábamba betettek, elmozdult, újabb műtét következett. Az alatt a fél év alatt, amíg ott kezeltek, a feleségem és az öcsém mindegyre meglátogatott. Februárra kerültem haza. Az volt az egészben a vicces, hogy azért mentem ki, hogy bár egy rossz Trabantot „akasszak”, és tolókocsival jöttem haza.

– Hogy alakult itthon az élete a baleset után?

– Hosszú időbe telt, mire lábra álltam. Eleinte járókerettel közlekedtem, lassan-lassan tértem át a mankóra. Kilenc évig jártam fizioterápiás kezelésre, éjszakánként tornáztam, így idővel sikerült megerősödnöm. A két lábfejem azonban most is le van bénulva, rossz a vérkeringésem. A lábujjaim mindegyre kisebesednek. Egyszer egy jó nevű orvos azt mondta, jobb lenne levágni a két lábfejemet, de nem egyeztem bele. Ha baj van, inkább kenegetem, és előbb-utóbb elmúlnak a sebek. Bundás cipőt húzok a lábamra, különben megfagy. 

– Anyagilag hogy boldogult, miután kiesett a munkából?

– A baleset után betegnyugdíjaztak, havonta 400 lejt kaptam. A fogyatékossági járandóságra azonban 2003-ig vártam. A kilencvenes évek közepén szerettük volna a feleségemmel, hogy vezessék be a telefont hozzánk, nekem ingyen járt volna, de erre sem került sor akkoriban. 

– A cég, amelynél dolgozott, nem fizetett kárpótlást?

– Ez is hosszas folyamat volt. A baleset után a cég felajánlott egy összeget, de az ügyvédnőm azt tanácsolta, hogy ne egyezkedjek velük, hagyjam rá az ügyet. Szót fogadtam. Évek teltek el, közben a cég csődeljárás alá került. Szólt az ügyvédnő, hogy most már fogadjam el az ajánlatukat. Egymillió forintot adtak, abból aztán vettem egy Daciát. Most is itt van az udvaron, bár már jó ideje elromlott, és ilyen régi típusú autókat már nem nagyon javítanak. De amíg ment, sokat használtam, még napszámosokat is szállítottam vele. 

Beszélgetésünk végén vendéglátóink az otthoni munkákról meséltek. Sámuel a balesete után is folytatta a gazdálkodást, ásott, kapált, tehenet fejt, az öccsének kast, disznópajtát épített. 

– Pár évvel ezelőtt 9–10 malacot is tartottunk. Most már nem éri meg, mert nincs kinek eladni. Tavaly egyetlen disznónk volt. Kitettem a ház elé a táblát, hogy eladó sertésünk van, de csak karácsonyra került rá vevő – magyarázta Sámuel. Aztán a házaspár a gyümölcsfákról mesélt.

– Nem szeretik nálunk a fák, alig akartak megfoganni. Mostanában meg olyan forró nyarak voltak, hogy valósággal lesült a gyümölcs a fákról – jegyezte meg a kicsi, kerek arcú asszony, aki többnyire csendben figyelte a beszélgetést. Tekintetéből, egész  lényéből mindvégig határtalan féltés áradt. Mintha a csaknem fél évtizeddel ezelőtti történés őt jobban megviselte volna, mint a férfit, aki lélekben kiegyenesedve, bátran lépked azóta is előre az időben.