Tudománytörténeti ínyencségek

(Szent-Györgyi Albert, Klebelsberg Kuno, Benedek István, Gazda István)

A pozsonyi magyar egyetemet – Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetem – 1912-ben alapították, de a tényleges oktatás csak 1914-ben kezdődött meg. Sorsa szorosan összefonódott a történelemmel: az első világháború után, Pozsony csehszlovák megszállását követően, az egyetem ellehetetlenült, majd 1919-ben hivatalosan is bezárták (helyét a Comenius Egyetem vette át). Az intézmény végül „menekült egyetemként” Magyarországra költözött, és 1923-ban Pécsett talált végleges otthonra.

A leghíresebb professzora Heim Pál volt. Bár az egyetemnek számos neves oktatója volt, a legszélesebb körben ismert név kétségkívül Heim Pál gyermekgyógyászé. 1918-ban nevezték ki a pozsonyi egyetem nyilvános rendes tanárává és a gyermekklinika igazgatójává. Ő fektette le a modern magyar gyermekgyógyászat alapjait, különös figyelmet fordított a csecsemőkori táplálkozási zavarokra, a gyermekápolók képzésére és a megelőzésre. Nevét ma Magyarország egyik legismertebb gyermekkórháza viseli Budapesten.

Szent-Györgyi és Pozsony

Szent-Györgyi Albert az első világháború után, 1918-ban került Pozsonyba. Itt az Erzsébet Tudományegyetem Élettani Intézetében dolgozott tanársegédként Mansfeld Géza professzor mellett. Ez az időszak rövid, de meghatározó volt számára: itt kezdett el mélyebben foglalkozni az élettannal és a farmakológiával. Amikor 1919-ben a csehszlovák hatóságok átvették az egyetemet, Szent-Györgyinek is távoznia kellett; kalandos úton, állítólag az éjszaka leple alatt mentette ki kutatási eszközeit és műszereit az intézetből, mielőtt Prágába, majd Berlinbe emigrált volna. Gazda István tudománytörténész Csíkszeredában, a Szent-Györgyi-emléktábla megkoszorúzása alkalmával mesélte el Szent-Györgyi „hazacsábítását”.

A legfőbb kezdeményező gróf Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter volt. Klebelsbergnek feltett szándéka volt a trianoni trauma után a magyar tudománytérkép újjáépítése, és ehhez a külföldön dolgozó, legtehetségesebb magyarokat akarta hazahozni.

Klebelsberg megbízásából Magyary Zoltán kereste fel Szent-Györgyit 1928-ban Cambridge-ben (ahol a tudós akkoriban kutatott), és felajánlotta neki a szegedi egyetem Orvosi Vegytani Intézetének katedráját. Szent-Györgyi nem jött haza azonnal. Kikötötte, hogy csak akkor vállalja a munkát, ha modern, nyugati színvonalú laboratóriumot biztosítanak számára. Klebelsberg – látva a tudós zsenialitását – mindent megadott neki: a Rockefeller Alapítvány támogatásával és állami forrásokból felszerelték a szegedi laboratóriumot.

Szent-Györgyi végül 1930-ban költözött Szegedre, és itt végezte el azokat a világraszóló kísérleteket a szegedi paprikával, amelyekért 1937-ben megkapta a Nobel-díjat. Érdekesség, hogy később, az 1940/41-es tanévben ő lett a szegedi egyetem (akkori nevén Horthy Miklós Tudományegyetem) első rektora is.

Gazda István tudománytörténész szerint gróf Klebelsberg Kuno miniszternek azért volt olyan sikeres a magyar kultúrpolitikája, mert 1920-ban a Közoktatási Minisztérium költségvetése ugyanolyan nagy maradt, mint Trianon előtt. Elfelejtették volna megvágni a minisztérium költségvetését? Ez egy rendkívül izgalmas és elterjedt történelmi legenda, de a valóság ennél egy kicsit prózaibb – és egyben lenyűgözőbb is Klebelsberg politikai tehetségét illetően, no meg az erdélyi Bethlen István miniszterelnök széles látókörű, stratégiai kormányzását tekintve. Bár csábító a gondolat, hogy egy „adminisztrációs hiba” (elfelejtett költségvetési megvágás) alapozta meg a magyar kultúra aranykorát, a tények mást mutatnak: nem felejtették el, hanem tudatosan döntöttek. Nem arról volt szó, hogy a pénzügyminisztérium ne vette volna észre az ország területének kétharmados csökkenését. A Klebelsberg-korszak sikere mögött valójában két fő pillér állt. Az első a „kultúrfölény” doktrínája: Klebelsberg Kuno és Bethlen István miniszterelnök felismerték, hogy a trianoni összeomlás után Magyarország katonailag és gazdaságilag is gyenge. Az egyetlen terület, ahol az ország megőrizhette vezető szerepét a Kárpát-medencében, az a szellemi és kulturális élet volt. Ezt hívták neonacionalizmusnak: a revíziót nem fegyverrel, hanem diplomáciával és az ország „műveltségi súlyával” akarták előkészíteni. A második az aránytalanul magas részesedés. Klebelsberg nem „véletlenül” kapott sok pénzt, hanem kőkemény politikai csatákban vívta ki azt. Míg a legtöbb európai országban a költségvetés 2-3%-át fordították oktatásra, Magyarországon ez az arány Klebelsberg idején elérte a 9-10%-ot, sőt volt, hogy az évi 15%-ot is megközelítette. Ez világviszonylatban is egyedülálló volt.

Honnan volt rá forrás? Az ország tönkrement a háborúban, így a pénz nem a „maradékból” jött, hanem tudatos forrásátcsoportosításból és hitelekből. A Népszövetségi kölcsön, az 1924-es stabilizációs kölcsön jelentős részét Klebelsberg „kiharcolta” az oktatás modernizálására. 

Trianon után Magyarország nem tarthatott fenn jelentős hadsereget (korlátozva volt a létszám és a fegyverzet). Klebelsberg zsenialitása abban állt, hogy amit a honvédségen „megspóroltak” a kényszerűség miatt, azt ő átcsatornázta a „szellemi honvédelemre”.

Mit épített ebből? A „félretett” vagy inkább kiharcolt pénzből nemcsak a szegedi, pécsi és debreceni egyetemi negyedek épültek fel, hanem 5000 népiskolai tanterem és tanítói lakás (hogy felszámolják az analfabetizmust). A Collegium Hungaricum hálózat célja az volt (Bécsben, Berlinben, Rómában, Párizsban), hogy a Szent-Györgyihez hasonló tehetségek külföldön tanulhassanak, majd hazatérjenek.

Tehát nem egy könyvelési hiba miatt maradt meg a pénz, hanem Klebelsberg hitette el a politikai elittel, hogy „a magyar hazát ma nem a kard, hanem a kultúra mentheti meg”. Ez volt a korszak igazi motorja.

Gazda István tavaly az EME csíkszeredai fiókegyesület meghívására látogatott Csíkszeredába, és mint utolsó élő Hiúz mesélt régi jó barátjáról és Hiúz harcostársáról, Benedek Istvánról. Erről a Hiúz-társaságról szólnék a következőkben: Benedek István orvostörténész-orvosprofesszor valóban egy történelmi előképhez nyúlt vissza, amikor a 20. század közepén, a diktatúra szellemi fojtogatása idején létrehozta a saját „Hiúzait”.

Benedek István példaképe az Accademia dei Lincei (Hiúzok Akadémiája) volt, amelyet Federico Cesi herceg alapított Rómában, 1603-ban. Ez volt a világ egyik első újkori tudományos társasága. Miért a hiúz? A névadás alapja az a hiedelem volt, hogy a hiúznak olyan éles a látása, hogy még a tárgyak belsejébe is belelát. A tudósoktól is ezt várták el: nézzenek a felszín alá, és fedezzék fel a természet rejtett összefüggéseit. Galileo Galilei 1611-ben csatlakozott a társasághoz, és ő lett a csoport legfontosabb, „arca”. A Lincei tagjai támogatták kutatásait, és ők adták ki híres művét, a Siderius Nunciust is. A társaság független, dogmáktól mentes tudományosságot hirdetett, ami akkoriban, az inkvizíció árnyékában, veszélyes vállalkozás volt.

Benedek István és a magyar Hiúzok

Benedek István – aki maga is polihisztor, pszichiáter, író és művelődéstörténész volt – az 1950-es és ‘60-as évek Magyarországán érezte úgy, hogy a hivatalos, pártirányítású tudományosság mellett szükség van egy „belső emigrációra”. Benedek Hiúz-társasága nem egy bejegyzett intézmény volt, hanem egy baráti, értelmiségi kör. Olyan koponyák tartoztak hozzá vagy mozogtak a környezetében, akik nem alkudtak meg a rendszerrel, és fontosnak tartották a szabad gondolkodást. Ahogy Galileiéknek a vallási dogmákkal, úgy Benedekéknek az ideológiai (marxista-leninista) béklyókkal kellett megküzdeniük. A „hiúzszem” náluk azt jelentette: átlátni a propagandán, és megőrizni az európai műveltség folytonosságát. Benedek István egyik legismertebb műve, a Lamarck és kora, de még inkább az orvostörténeti írásai (pl. Az ösztönök világa) mind ezt a szellemiséget tükrözték: a tények tiszteletét a hiedelmekkel szemben.

Benedek István családilag is hozta ezt a szemléletet: nagyapja Benedek Elek, a nagy mesemondó volt, apja pedig a neves író, Benedek Marcell. Számára a tudomány és az irodalom nem vált el egymástól; a Hiúzok társasága számára a „tisztánlátás” és a polgári integritás megőrzésének szimbóluma volt egy olyan korban, amely elvárta a szellemi vakságot.

(Folytatjuk)