Életem bakancslistája egyik különlegesebb pontjaként kitűztem magamnak, hogy a katolikus egyházfők több évszázada betöltött vallási, történelmi, erkölcsi szerepük miatt találkozzak egy pápával. Az 1989-es rendszerváltás után először II. János Pál pápa látogatott Romániába, s már akkor is szerettem volna személyesen látni azt a pápát, aki jelentősen hozzájárult az egykori vasfüggönytől keletre levő államokban uralkodó diktatúrák összeomlásához.
Akkor a romániai hatóságok II. János Pálnak csak a bukaresti misézést engedélyezték. Talán ez is jelezte, hogy a fejekben még nem történt meg a rendszerváltozás. Aztán valahogy úgy jött ki a lépés, hogy az első pápalátogatás után nem sikerült eljutnom Rómába. 2019-ben adódott az alkalom, hogy közelebb kerüljek egy pápához, ugyanis bejelentették, hogy Ferenc pápa országunkba látogat, és ezúttal Csíksomlyót is felkeresi, azt a helyet, ami nemcsak a katolikusok, hanem talán minden erdélyi magyar számára fontos zarándokhely, ahol a több százezres tömeg (évente) megtartó erőként igazolja, világgá kürtöli jogos jelenlétünket Erdélyben. Emlékszem, olyan esővel kísért vihar tombolt az országban, hogy a látogatást szervezők lemondtak arról, hogy a Szentatya helikopterrel utazzon a marosvásárhelyi repülőtérről Csíksomlyóra, így autóval érkezett a helyszínre. A viszontagságos körülmények ellenére utólag kifejtette, mennyire örült annak, hogy így történt, hiszen alkalma volt látni, milyen szép helyen lakunk. A pápára türelmesen várók bőrig áztak, majdhogynem csontig fáztak a nyeregben. Ahogy Ferenc pápa megjelent a helyszínen a pápamobillal, elállt az eső, és nem sokkal a mise megkezdése után eloszlottak a felhők, kisütött a nap. Isteni csoda, véletlen egybeesés? Nem lehet tudni. Az tény, hogy Ferenc pápa kisugárzása, jelenléte, mosolya valahogy mindenkire hatott. Akiknek akkor sikerült közelebb kerülniük hozzá (a sajtót tisztes távolságban tartották a szervezők, csak a vatikáni tudósítók, fotósok kerülhettek közelebb), elmesélték, hogy fáradtan ugyan, de humorral, alázattal, a jelenlevők iránt érzett őszinte érdeklődéssel készült a misére. Egy építőtelepi fémbarakkban öltötte magára miseruháját, és amint kilépett, a jókora sarat illetően viccelődött, a fociról beszélt, és mindenkihez volt egy kedves szava.
2025. húsvét másodnapján egy ilyen Ember fejezte be földi szolgálatát. E szomorú hírre – talán egyik lelki, erkölcsi örökségeként – a Csíksomlyón felolvasott homíliája jutott eszembe. „Járjunk együtt az úton” – mondta Ferenc pápa, aki nem rejtette véka alá azt, hogy a román és a magyar nép közeledéséről beszélt. És ez az üzenet nem csak nekünk, magyaroknak szólt, hiszen hozzátette: „Zarándokolni annyit jelent, hogy hiszünk az Úrban, aki hozzánk jön, és közöttünk van, előmozdítva és ösztönözve a szolidaritást, a testvériséget, a jó utáni vágyat, az igazságot és az igazságosságot.” A hamis elveken, önös érdekeken alapuló, egymás ellen uszító gondolatok, érzések nem visznek előre. Ha nem járunk együtt a (közös) jó érdekében, mindannyian veszítünk – emelte ki Ferenc pápa.
Soha nem lehet aktuálisabb számunkra – egyháziak és világiak számára – a Csíksomlyón elhangzott üzenete: a világ lélekválságban van. Szélsőségesen egymásnak feszülő ideológiák váltanak ki családokban is éles vitákat. A különböző gazdasági, politikai érdekek mentén háború dúl szomszédunkban és a Közel-Keleten. A konfliktusövezetekből, a természeti csapások sújtotta vidékekről százezrek válnak földönfutókká. Etnikai, vallási, faji és szexuális kisebbségek válnak marginalizáltakká. A környezetrombolás olyan méreteket öltött, hogy az már puszta létünket is veszélyeztetheti. De nézzünk csak körül közvetlenebb környezetünkben. Vagyont halmozunk, emberekre taposunk, hogy emelkedjünk karrier szempontjából. Ha csúcsra kerültünk, ott fenn a magasban megváltozunk, lenézünk, megvetünk mindenkit, aki nem olyan, mint mi, aki másként gondolkodik. Elfelejtjük, honnan jövünk és merre tartunk. Nem tisztelünk szülőt, barátot, még kevésbé ellenfélt (és nem ellenséget). Az agresszió egyre nagyobb teret kap manipulálható információkkal mérgezett gondolkodásunkban. Mások döntenek helyettünk, hogy meggyőzzenek és általunk ledöntsenek hatalmat, amelyet majd ellenünk fordítanak. És sorolhatnánk tovább mindazokat a politikai, gazdasági tényeket, amelyek igencsak felzaklatják jelenkorunk történéseit.
Ki vagyok én, hogy ítéljek ember felett? – mondta egyszer többek között Ferenc pápa, amikor a homoszexuálisokról alkotott véleményéről faggatták az újságírók. És ezt kérdezhetjük önmagunktól is: kik vagyunk, hogy mások felett ítélkezzünk, rendelkezzünk, mások életébe trafáljunk meggondolatlanul… Hol van már a keresztényi, felebaráti szeretet?
Ferenc pápa élete, cselekedetei – bár egyes egyházi szakértők szerint túl radikálisak voltak – példaértékű, a maga szerénységével, emberségével, humorával. És talán halálával is üzent. Egyszerű, emberközeli temetést kívánt, mert egyek vagyunk a halálban.
Akkor minek ez az őrült hajsza egy emberöltőn át? – tegyük hozzá: inkább „járjunk együtt az úton”, ahogy Jorge Bergoglio – Ferenc pápa – tette…
