Tóth István versei
/a Lapidáriumból/
Örök mérték
Mert nem jutott el a kőig vagy fáig,
szavakká gyúrta a sarat.
Ahol a sár formákba vágyik,
Szava, mint örök mérték, megmarad.
Iskola
Sok egymás helyébe
tolt öreg fapad,
sok egymást váltó kéz
beléjük farag.
S az új padnak mind újabb
vendége lesz...
Csak ami szóként elszállt –
az végleges.
Itthon vagyok
Több béke szorult belém,
mint az egész világba:
tűz és víz nyalja egymás
bundáját megjuházva;
összedorombol bennem
a farkas és a bárány,
mintha Noé-bárkaként
az új vízözönt várnám.
/a Szoláriumból/
Egy Kossuth-bankóra
E kétforintos Kossuth-bankót
cseléd dédanyám kapta bérbe.
Vásárra már alkalmatlan volt,
beváltásra nem volt esélye.
És dédszüleim mégis titkon
a Bibliában rejtegették.
Ezért lett ez a két forintom
a dollárnál is nagyobb érték.
E rózsaszín papírdarabkát
– mely gyűrt lapok közt is gyűretlen –
kérges kezek egymásnak adták.
S most, hogy kezemmel megérintem:
mintha apám kezéhez érnék,
s nagyszüleim kezét megfognám,
és életüket bennem élnék,
kiktől élő titok maradt rám.
Bujdosó lelkük átjár könnyen
rajtam s e kétforintnyi jusson.
S mivel csak ennyit örököltem,
a szavuk mélyén kell bujdosnom.
