Tombol a nyár. Tőle e jogát senki el nem veheti. Valószínűleg nem is akarja, mert a nyár a szabadság szinonimája némely Európán kívüli kultúrában is, meg a fizetett évi pihenőszabadságoké. A dolgozók már az év elején meg kell jelöljék azt a tetszés szerinti időszakaszt – amely aztán azonnal kötelezővé válik –, midőn büntetlen lustálkodási szabadságukat ki óhajtják venni az intézménytől, annak kárára, megrövidítésére. (Ez utóbbi vélekedés a szőrösszívű munkamániás főnök szemszögéből született.)
Mondom, a bejelentett szünidőt igyekeznek törvény-erejűvé tenni, azaz nem szeretnék, ha az alkalmazott eltérne, máskor venné ki, frakcionálná, feltördelné, több, kisebb, az év egész folyamatába szétporciózott, szétszórt vakációcskákká tenné. Ha augusztust mondtál, testvér, akkor ahhoz tartsd magad. Ez már-már fenyegetésként szól, de a dolgozó abban reménykedik, hogy ez a kezdeti szigor enyhül, akár feledésbe is merülhet, az alkalmazott üdvére, javára. Legtöbbször valóban vannak kisebb-nagyobb eltekintések, sürgősségi esetek, halaszthatatlan ügyek, utak, elszabadulások. Emberek vagyunk, summáz fensőbbségesen, megbocsátóan, humanizált vonásokkal a főnök.
A fentiek az érem egyik oldalát fényezték. Az érem másik oldala, amely általában homályosabb, úgy is mondhatnám, a hold másik, láthatatlan oldala, az a megállapodásforma, a szokásjog által már-már törvényessé nemesülő helyzet, amelyben egy csoport, szervezet – civil vagy professzionális –, egy közösség választott képviselői, kiküldött tárgyalói kérvényezik egy hatóságnál valamely rendezvény megrendezési jogát, engedélyért folyamodnak a döntéshozó kényurasághoz. Ez rendszerint a hivatal kívánalmaihoz igazodva már januárban, sőt az előző esztendő második felében már megtörténik, vagyis bejelentik, hogy szeretnének egy nagyobb szabású vigasságot, fesztivált, seregszemlét, vásárt, búcsút rendezni ebben és ebben a hónapban. Szabályosan benyújtják a hatalom titkárságára az engedélyért folyamodó kérvényt, a folyamodványt – jó esetben iktatják, sőt a titoknok/kancellár/udvarmester a hatalom választott képviselője elé terjeszti. Ez az elfogadott/áhított ügymenet.
A folyamodványban megjelölt esemény lehet szép hagyományokra visszatekintő, lehet új keletű, tömegigénnyel találkozó, lehet újító, újszerű, szokatlan, zajos vagy suttogó, dalos, elektronikus, drámai, lírai, komikus, mélyértelmű, ezotérikusan tochuvabochu. (Ez utóbbi szó az Ótestamentumból származik, és ily héber kifejezéssel írták le a próféták azt az állapotot, amelyben a világ le-ledzett teremtése előtt.) A lényeg, hogy a tervezet megvalósításra, megrendezésre vár. És várnak vele együtt a szervezők, ötletgazdák, bevont vállalkozók, anyagilag érdekelt felek, kereskedők, mutatványosok, sztárok, meghívottak, eltanácsoltak, színpad-építők és profi potyalesők. Várnak. Ez a kulcsszó, barátaim.
A hatalom pedig megvárakoztat. Tőle a jogát senki el nem veheti. Sőt a hatalomnak lényegi velejárója a nehézkesség, ólomlábakon ugrándozás, a bürokratikus világnézet és gyakorlat teljes körű érvényesítése, az érelmeszesedés, a rövid távú előrelátás, a félelem a döntés súlyától, és az ügyben érdekeltek (a kérelmezők) megvetése avagy froclizása. Az alázat és tisztelet hiánya, az adott válaszadási határidők ide-, de főleg tovatologatása. A vezető már csak azért ilyen, mert a hatalmi gondolkodás szerint az azonnali válaszadás, a gyors intézés a kormányzás gyengeségének jele, a packázat pedig kockázatmentes. A helyi kiskirályt a nagyobb hatalom nem szokta kontrollálni, nyilvánosan büntetni, munkásabb tempóra serkenteni. Lejárt Mátyás király ideje, Harun-al Rashid ma már ügynököket készít fel az európai behatolásra.
A vásárhelyi Forgatag színhelye még nem tisztázott. Dr. Paczka Dormit még nem adott választ. Adósunk. Avagy azt sugallja, arra készteti a szervezőket, hogy vonják ki a várost a totál alkalmatlan Maros-partra a jó öreg Liget helyett. Félsziget – és félkalap.
S ha másként döntene, azt az utolsó percben teszi, hogy oka legyen a kárörvendezésre, a károkozásra, a hunok és rómaiak megalázására egyaránt. Az igazi, magára valamit is adó dölyfös, egyenlősdit mímelő hatalom mindig így cselekszik. Cosi fan tutte.
