2024. july 4., Thursday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Tímea álmai

Az új lakó senkit sem tegezett a tömbházból, ahova múlt nyáron költözött.

Az új lakó senkit sem tegezett a tömbházból, ahova múlt nyáron költözött.

– Jó estét – mondta melegbarna hangján, valahányszor a lépcsőházban összefutottunk. Volt valami megnyugtatóan őszinte ebben a felnyírt frizurás lányban, mégis tartottam a visszautasítástól, amikor megkérdeztem, lenne-e kedve beszélgetni velem egy kicsit.

– Jó – egyezett bele tétovázás nélkül, mint aki szokva van azzal, hogy gyakran kell mindenféle kérdésre válaszolnia. Mosolygott, amikor a megbeszélt időpontban ajtót nyitottam, aztán már helyet is foglalt a kisszobában, könnyed mozdulattal mártogatta kávéjába az asztalra készített kakaós kekszet, és várta a kérdéseket.

– Korábban egy otthonban laktam. öt éves koromban kerültem oda, a nevelőktől tudom. Szerettem ott lenni, sokat játszottunk, beszélgettünk.

– Emlékszel valamire abból, ami azelőtt volt?

– Semmire. A gyerekkoromról csak annyit tudok, amennyit a nevelők meséltek. Hogy rossz gyerek voltam... De mindenki kedves volt hoyyám, arra emlékszem. Reggel 7-kor keltünk, iskolába mentünk. A faipariba jártam, a Ion Vlasiuba. Az otthonban délután 4-től 7-ig tanultunk, este 10-kor volt a villanyoltás... Most már a kollégáim lettek a nevelők. Július óta dolgozom ott, öt gyerekre vigyázok déltől estig, elhozom őket az óvodából, játszom velük, kirakózunk, csendkirályozunk, memóriázunk, aztán elaltatom őket. Először próbaidőre vettek fel, és mikor látták, hogy szeretem csinálni, azt mondták, maradhatok. Két évre szól a munkaszerződésem.

– Van kedvenced a gyerekek között?

– Van. Egy hároméves fiúcska, őt nagyon szeretem. Ő is szeret engem, azt tudom. Mindig velem akar menni kezet mosni. De nem teszek különbséget a gyerekek között, édességet is mindeniknek viszek.

– Ez az első munkahelyed?

– Amíg az otthonban laktam, nyáron dolgozgattam itt-ott. Hármasfaluban például köveket raktunk, gödröt ástunk, csemetéket ültettünk a templom udvarán. Szövödében is dolgoztam, fertőtlenítettük, szárítottuk az anyagokat. A legvagányabb az volt, amikor Hagymás-bodonban lovakat gondoztunk, etettünk. Még lovagolhattam is – mosolyodott el újra. Úgy gondoltam, eljött a legkényesebb kérdés ideje.

– A szüleidről tudsz valamit?

– Apámról nem. Anyámat ismerem, voltam is nála. De nem szeretek odamenni. Nem tudom, miért, egyszerűen nem szeretek.

– Hamar megszoktad az otthonon kívüli életet?

– Egy alapítvány biztosította ezt a lakást, azt hiszem, a bér egy részét is ők állják, mert nekem, meg a lakótársaimnak keveset kell fizetnünk. Eleinte furcsa volt, de aztán megtetszett a szabad élet, az, hogy akkor kelünk, fekszünk, amikor akarunk. Csak hiányoznak a többiek az otthonból. De be szoktam járni hozzájuk, beszélgetünk, játszunk, vagy sétálni megyünk, beülünk valahova, mozizunk. Az akciós filmek meg a vígjátékok a kedvenceim, és nagyon szeretem az állatos történeteket. Ha tehetném, kutyát és macskát is tartanak. Tudom, hogy tömbházban nehéz lenne, egy iguánát viszont szívesen örökbe fogadnék. De itt nem lehet. Három lakótársam van, egyesek cserélődtek, de én már itt maradok.

– Gondolkoztál azon, hogy mihez kezdesz később, mondjuk ha lejár a két év?

– Szívesen kimennék külföldre, leginkább Amerikába vágyom. Mindenesetre gyerekekkel vagy állatokkal szeretnék foglalkozni.

– Saját gyereket, családot nem szeretnél?

– Nem, nem szeretnék – mondta, miközben kimártotta az utolsó kávécseppet. Lassan emelkedett fel a székről, megköszönte a beszélgetést, aztán mosolyogva távozott. Halvány virágillatot hagyott maga után.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató