A természet kalendáriuma VI.

1882. december 6-án Brassai Sámuel uram, a Tudományegyetem professzora, mikor Kolozsváron szextánsával megállapította a helyi időt, s igazított zsebóráján, arra gondolt, hogy bizony aligha láthatja azt a ritka csillagászati jelenséget, amit Vénusz-átvonulásnak tisztelnek a csillagászok.

Mályva ellenfényben

1882. december 6-án Brassai Sámuel uram, a Tudományegyetem professzora, mikor Kolozsváron szextánsával megállapította a helyi időt, s igazított zsebóráján, arra gondolt, hogy bizony aligha láthatja azt a ritka csillagászati jelenséget, amit Vénusz-átvonulásnak tisztelnek a csillagászok, s ami éppen aznap történt volt, csak tőle 100 km-nyire nyugatabbi kezdéssel, éppen napnyugta előtt néhány perccel. Ugyanis a Nap–Vénusz–Föld együttállás nyolc évvel azelőtt csak Ázsiából és Ausztráliából volt észlelhető, a rákövetkezőre 122 évet kellett volna várnia.

Híres elődje, Hell Miksa, a kolozsvári jezsuita egyetem professzora s egyben az első kolozsvári csillagda vezetője, akkor éppen 130 éve kezdte el közölni „csillagtani ephemeris”-eit. Ezek oly nagy hírnevet szereztek számára, hogy 1769-ben a dán király megbízásából az akkori gyarmat, Norvégia északi részéről végezhette el a Vénusz-átvonulás precíz észlelését.

1874-ben csak Ázsiából és Ausztráliából lehetett megfigyelni e ritkaságot.

2004-ben ezt a ma már kevés tudományos jelentőséggel bíró égi csodát akár kormozott üvegen keresztül is látni lehetett 18 és 11 óra között.

S 130 évvel történetünk kezdete után, ez év június 6-án újra odaszemtelenkedett a Vénusz Földünk s a Nap közé. Marosvásárhelyről nézve helyi idő szerint 6 óra 37 perckor ért véget az átvonulás, az úgynevezett IV. kontaktussal. A kép, amit mellékelek, Szentendrén készült, a marosvásárhelyi születésű fizikatanár, Ferenczi Alpár csillagászati távcsövével. Éppen abban a pillanatban, amikor a napkorong szélét megérinti a Vénusz. Ezt nevezik III. kontaktusnak. Szépen látszanak a napfoltok is a felvételen.

A ritka égi tünemény – a következőre 2117-ig kell várnunk – Kányádi versét juttatja eszembe.

„Hosszan néztem én az este

a ragyogó csillagokat.

Addig néztem, addig-addig,

amíg lassan kialudtak.

Eltűnődtem. A magas ég

tűnődésre elég tágas,

s csöndessége bennem olykor

reményt reményre zöldágaz.

Most is, hogy ott nézelődtem,

megkapott a végtelenség.

Úgy éreztem, mintha máris

fönn a csillagok közt lennék.

Gyermekálmom két pej lovát

befogtam a Nagy Göncölbe,

s hajtottam a Hadak útján

komótosan, hátradőlve…

Vásárt csaptam, s jegyet vettem

egy induló rakétára.

- Körülbelül kétezeret

írhatott a Föld naptára.”

A „Tűnődés csillagok alatt” című verse szinte egyidős velem, 1955-ben írta.

„Földi tárgyak nőttek körém,

mindennapok kis tényei.

Hajnalodott, s a csillagok

messzibbről kezdtek fényleni…

Szárközépig ért a harmat,

nyomot hagytam benne verten,

de tudtam, ha jő az este,

konok álmom újrakezdem...”

Konok álmaink között ott van, ott kell lennie annak is, hogy nem csak kétezerben, kétezer-tizenkettőben, de évezredek múlva is legyen, ki a csillagokra nézzen, konok álmokat szőve. Mint a nyelvész és filozófus, botanikus s földrajztudós, matematikus és csillagász, történész s esztéta, tudománynépszerűsítő és műkritikus Brassai.

A meteorológusok június 1-jét tekintik a nyár első napjának. Ilyentájt nyugszik legkésőbb a nap, este háromnegyed kilenc körül, és későn áll be a sötét. Utolsó sugarai ferdén esnek át a mályvák testén. A fény biztatóan rásimít a büszkélkedő pihés bimbókra. A virágok fanyar, mályvarózsaszín illata lecsorog a földre s diadalmasan hömpölygeti maga előtt a nap utolsó sugaraiba szivárványosuló városi utca áporodó zizzenetét. Falu tisztaegű csillagairól álmodik egy szextáns.

Kelt június 15-én, 215 évvel az utolsó erdélyi polihisztor születése után.