A természet kalendáriuma (CCLXXXVI.)

Ti már nem hozhattok jóhírt nekem.

Ami jó van, magamtól megtaláltam

az erdőkben, hol sok-sok este háltam

– s keresztelő Jánosként hirdetem.

 

Most járok hóban és halálra váltan,

ám ez számomra boldog kínt terem;

a hófúvásban gyakran hirtelen

csak térdre hullok: Gyermeket találtam!

 

Goromba ágak az arcomba vernek,

de én megyek tovább, egy kis haranggal

viszem a drága hírt az embereknek:

 

Bennem van, íme, csengő és harangdal

és bennem van a legnagyobb, a Gyermek –

a fényes jászol s valamennyi angyal.

 

Így szól Dsida Jenő szinte panteizmusba hajló vallomása a Kalendárium szonettekben December darabjában, A Gyermek dicséretében. Egész életünk, születéstől a kereszt megváltó bizonyosságáig.

Bak hava december 22-ről 23-ára virradólag kezdődik. Nevét a Bak csillagképről nyerte.

A magyar elnevezés nem pontos, a görög, illetve latin megjelölés (Aigokerosz, Capricornus) „kecskeszarvat viselőt” jelent, a csillagképet ugyanis egy elöl kecske, hátul hal keveréklény testesítette meg. (…) keletkezésének megint csak csillagászati-naptári oka lehetett – írja Jankovics Marcell Jelkép-kalendáriumában. – A Bak jó 10.000 éve Egyenlítő alatti, tehát „alvilági vizekbe” érő csillagkép, az eget tanulmányozó ember is már ilyennek ismerhette meg. A mezopotámiai Éának, a föld, a vizek és a déli égbolt urának a jelképe volt. „Nedves közeg” egész környezete: szomszédja a Vízöntő, felette a Delfin, alatta a Déli Hal és a Flamingó (újkori nevén Daru). Csillagmitológiája szerint viszont a Bak a halálból, halálállapotból visszatérő isten jelképe, aki azért jelenik meg kecskegida képében, mert a mitologikus tudatra jellemző módon a hérosznak, istennek gyakran át kell esnie egy sajátos törzsfejlődésen, adott esetben úgy, hogy valamely hidegvérű állat képében tölti halotti, magzati létét, négylábúként születik e világra, ember alakban végzi el itteni feladatait, és madár alakban távozik a túlvilágra.

A december 23-i  ősi falusi ünnepek közé tartozott a Paganalia (a latin paganus falusit, pogányt jelent) is. Varro szerint az ünnep onnét kapta a nevét, hogy azt minden faluközösség külön, a saját földjén ülte meg. Jó ágya volt ez minden idők napforduló ünnepének.

Karácsony böjtje, december 24., Ádám-Éva napja, két ünnepi mozzanatot foglal magában. Egyrészt a bibliai Ádámnak és Évának nevenapja, emlékezete. Másfelől az Ószövetség megváltatlan világából, Ádám és Éva örökségéből az új Ádám fogadására, a halott természet életre igézésére s az ember megújulására szolgáló vigíliát, ébrenlétet, előkészületet.

Milyen bájosan írják le az 1525 és 1531 közt keletkezett Teleki-kódexben a marosvásárhelyi klarissza apácák Ádám és Éva történetét!

Isten kedig, a felségös jó, akarván az embert az ő országába részessé lennie, Ádámot a földből teremté, és a földi paradicsomba veté, melybe ha nem vétközött volna, a mennyei életre vitetött volna. Kire Úr szunnyadást bocsátta, az ő oldalából egy tetemet kivőn, és az asszonyi állatot, tudnia mint Évát, szerzé belőle, és őtet Ádám urasága alá veté. Mely szövetséggel parancsolá őnekik, hogy ne ennének a jó és gonosz tudománynak fája gyümölcséből, mondván őnekik: Valamely órába ejendötök e fának gyümölcséből, halállal haltok meg! Ördög kedig megfogyatkozván menden erejétűl és jóvoltátúl, irégységgel teljes, bánván az embert az ő elvesztött jószágába részessé lennie, kégyónak képébe változtaták, inté Évát, hogy a megtiltott fának gyümölcsébe ennejék, és ennek utána Ádámnak adnája, mondván: Mire parancsolta tünektök Isten, hogy ne ennétök paradicsomnak menden gyümölcséből?

 

A Biblia nem árulja el, hogy a jó és rossz tudásának fája milyen gyümölcsöt termett (…) Az ókori zsidó szentírásmagyarázók óriás búzaszárnak, szőlőtőkének, cédrátcitromfának (Citrus medica), datolyapálmának hitték. A köztudatban mégis úgy él, hogy annak a fának a gyümölcse, amelybe harapva az első emberpár a bűnt is megízlelte, csakis alma lehetett – veszem elő megint Jankovics Marcell Jelkép-kalendáriumát. – Ez az értelmezés jellegzetesen európai, csak hellenisztikus hatás alatt álló keresztény agyában születhetett. Az alma a Biblia földjén nem őshonos növény. A birsalma viszont igen (az idősebb Plinius, a legnagyobb ókori természettudós a birsalmát nevezi „aranyalmának”).

Az alma mégis mindmáig karácsonyi jelkép: a teljesség maga.

Bölcsen cselekszel, ha minden reggel, ébredés után és étkezés előtt, éhomra megeszel egy-két reszelt almát – hívom segítségül Márai Sándort. Füveskönyvében A reszelt almáról írta volt. – Az alma titokzatos gyümölcs. Nem véletlen, hogy az emberiség öntudatában a legrégibb jelképek egyike. Az almafa volt a „tudás fája”, az alma volt a bibliai tiltott gyümölcs. Nos, ennek a tiltott gyümölcsnek személyes köze van az emberhez. Talán szerepet játszott, mikor az embert elűzték a Paradicsomból; ezt nem tudjuk biztosan. De úgy észleltem, hogy a nyers reszelt alma a mindennapos élethigiénia egyik biztos kelléke. Üdít, megnyugtatja a gyomrot, s szabályozóan hat a belekre. (…) A hosszú életet nem biztosítja ez a szelíd tápszer, de gyomrod és beleid hálásan fogadják ezt a tiszta, gyógyerejű mindennapos ajándékot. S az ember nemcsak szívével és elméjével ember, hanem gyomrával és beleivel is.

Aranyalma, csengő dió, mogyoró, angyalhaj, szaloncukor – a karácsonyfa elengedhetetlen kellékei. Főtérre állított karácsonyfán álmélkodik kisunokám:

– Ójiási! Tsodállatos! – mondja, s próbálom írásban rögzíteni a kiejtett hangokat is.

A legnagyobbik unokám a kisebbet okítja, hogy bizony a karácsonyfát magunk kell megvennünk. Mire a középső, aki addig úgy tudta, hogy azt az angyal hozza, arra a megengedő következtetésre jut, hogy akinek nem hoz az angyal karácsonyfát, annak bizony önmagának kell azt megvásárolnia.

A mi házunkban nem angyalt vártak legkisebb koromban sem – illik ide Szabó Magda emlékcsillaga az Ókútból. – Nagyapám (…) apámat úgy nevelte, hogy kisfiúként is tudja: a karácsony a szeretet ünnepe ugyan, ám a fenyőfával, ajándékokkal érkező Bambino-Jézuska fogalma összebékíthetetlen Jézus magasztos alakjával, és a karácsony semmit nem veszít a ragyogásából, ha hús-vér emberek gyújtják meg a fényeit, nem mennyei kezek. Apám így szokta meg, így plántálta át a maga otthonába, s talán sose realizálta, mekkora örömet szerzett nekem ezzel. Micsoda büszke és boldogító érzés volt, mikor ott kopogtam a jeges utcán, mentem vele karácsonyfát venni, szagolgattam, öleltem, simogattam, s előre láttam, még ott, a piacon, amint majd feláll fektéből, megrázza magát, sziporkázni kezd a szobában. Külön boldogság volt, hogy láthattam kialakulni végleges formáját, hogy díszíthettem, dolgozhattam rajta. Kevés ért fel későbbi élményeim között azoknak a délutánoknak az elragadtatásával, mikor az asztal körül ültünk valamennyien, diót aranyoztunk aranyfüsttel, papírláncot ragasztottunk apám ügyes keze útmutatása mellett, vattapelyheket fűztünk cérnára, s hintettünk meg ragacsos ezüstporral. Engem karácsony estéjén nem csukott ajtószárnyak mögül kihangzó csengőszó hívott be a szikrázó fához, ott állhattam, mikor anyám meggyújtotta a gyertyákat, a csillagszórót, s érezhettem, hogy a semmiből, a papír-ezüstszál-üveggömb élettelenségből, egy feldíszített fa fényei között hogy lesz csakugyan ünnep, a családé, az otthonunké, a biztonságé.

Kedves Olvasóm, engedtessék meg, hogy ma Jékely Zoltán Karácsonyfa-díszítés versével búcsúzzam hétnyi időre:

 

Akiknek egykor hárman díszítették,

mi, gyermekek, díszítjük már a fát:

cukrot kötöz s dúdol anyánk,

miközben látogatják régi esték.

 

Mintha pengne, remeg a tüskeág,

mikor egy cukrot felakasztunk;

azt hiheti, hogy rá madárka szállt,

a macskánk, ki mind itt lebzsel alattunk.

 

Aki vigyázta gyermekálmaid,

az okos angyalkát a csúcsra tedd.

Emlékszel, egy éjjel hogy nevetett,

s nyakad köré kulcsolta karjait.

 

De már meghalt. Kíváncsiság, megölted,

a lelke elszállt, csak papír maradt.

Ravaszságod most fájhat, könyöröghet:

míg a világ, mindig papír marad.

 

A nagy üveggömböt illeszd középre,

ez volt mindig karácsonyfánk szíve;

vörös-arany mélységibe nézz be:

tán gyermekkorod költözött ide.

 

S a többi cifraságot sorra mind,

a kéményseprőt s az aranydiókat,

rakosgasd fel régi törvény szerint,

melynek betűit a véredbe róttad (…)

 

Áldott, békés karácsonyt kívánva, maradok kiváló tisztelettel.

Kelt 2017-ben, két nap híján 2017 évvel Krisztus születése után