A természet kalendáriuma (CCLV.)

Szirom borzong a fán, lehull;

fehérlő illatokkal alkonyul.

A hegyről hűvös éj csorog, 

lépkednek benne lombos fasorok.

Megbú a fázós kis meleg,

vadgesztenyék gyertyái fénylenek.

 

Radnóti Miklós 1941-ben írt Májusával indulunk a hónap közepének.

A hónap régmúltjába pillantva, a május mindenütt a nyár aggodalmas adventjének tűnik, aminek a jövendő termés féltése az alapja. Május az ókorban Európa-szerte engesztelő és tisztító szertartások böjtös időszaka volt. Rómában tilos volt ekkor új ruhát ölteni, házasságot kötni, sőt házaséletet élni. Ekkor takarították ki a templomokat, mosták le az istenszobrokat. Mintha a hónap előkészület lenne a nyárközépi nagy ünnepekhez. A zsidóknak is hasonló tilalmaik voltak. A legjellegzetesebb római ünnep a 9-én, 11-én és 13-án tartott Lemuria: a „holt lelkek” (lemures) engesztelőnapjai. Illő folytatása volt az Argei ünnep. A név az ógörög argeó = „szántóföldről való” szóból eredeztethető. Március idusát követően a Róma területén felállított alkalmi szentélyekben szalmából és kákából font bábukat helyeztek el. Május 15. után ezeket a Vesta-szüzek főpapi segédlettel ünnepélyesen a Tiberisbe vetették jelképes emberáldozatul.

Vessünk egy pillantást a középkori méhészet történetére.

A római birodalom hanyatlása és bukása hosszú időre visszavetette a méhészkedés továbbfejlődését. A birodalmat megdöntő barbár népek a klasszikus görög és római tudást nem ismerték. A méhanyát királynak gondolták. A méheket mind szüzeknek tartották. 

Edmund Herold pap és méhész feljegyezte, hogy a korai keresztény legenda szerint a méh a paradicsomból való kiűzetéskor különleges kegyelemben részesült, mint „az Úr leánya”. A méhekről szóló dicsérő ének helyet kapott a diakonisszák nagyszombati örömdalában, az ún. Exultetben is. Mindez azonban a méhészeti gyakorlatra semmilyen hatást nem gyakorolt.

Európában megint a méhvadászat lett a fő formája a mézgyűjtésnek. A felkutatott családokat jó, ha nem fosztották ki teljesen, úgy talán képesek lehettek áttelelni. Ebben bízva a méhvadászok megbélyegezték a fájukat, hogy ahhoz többet senki más ne nyúljon. Ez a gyűjtögetés nem elégítette ki a kastélyok és templomok hatalmas igényeit. Ezért történt, hogy Nagy Károly földbirtok-rendeletében 800 körül előírta, hogy minden birtokon kell lennie egy méhésznek és egy mézborerjesztőnek. Nemcsak a hivatásos méhészeknek kellett mézből tizedet leadni, hanem minden parasztgazdaságnak is.

A kereszténység általánossá válásával az ismeretek ismét fejlődésnek indultak.

A kas és a méh gyakran szerepelt címerekben, pecséteken, céhjelzésekben, s mindemellett a méheket szigorúan védelmezték. Szászországban az idegen méhek megmérgezését vagy a mézhamisítást a tettes kezének levágásával, olykor pedig halállal büntették.

A propoliszról és a virágporról azonban megfeledkeztek. A méhészkedés fő célja a viasztermelés, amiből vallási és luxuscélból rengeteg fogyott. A céhek viaszban fizették a hálapénzt a tanoncok felszabadításáért. Viasszal lehetett bírságot, kártérítést, büntetést kiegyenlíteni. Az inkvizíció eljárása szerint a gyanúsított ingét viaszba mártották és úgy gyújtották meg, ez is az istenítélet egy formája volt. Olykor a máglyahalálra ítéltet viaszos ingbe öltöztették, hogy jobban égjen. Kegyetlen visszaélés volt ez a tűz feletti hatalommal.

Az istenektől ellopott prométheuszi örök tűz évezredeken keresztül a Vesta-templomokig figyelmeztetően óvta az emberi hajlék melegét. S a vele történt túlkapások, gonoszságok, égetések nem középkori eredetűek.

Úgy tűnik, hogy a 20 ezer évvel ezelőtti jégkorszak leghidegebb időszakában a vadászó-gyűjtögető ember szándékosan gyújtogatott.

Sokáig úgy gondoltuk, hogy az első antropogén tájváltozás mindössze ötezer évvel ezelőtt történt, amikor a Kárpát-medencében az ember irtani kezdte az akkori lombhullató őserdőket.

Emberősünk még az írásbeliség előtti időkben ilyen nagy léptékű rombolást végzett. Európa-szerte, a mai Spanyolországtól az Urálig képes volt megváltoztatni a tájat. Ez az első nagyméretű beavatkozás, melyet az emberiség a tájon és a növényzeten végrehajtott. A jégkorszakot gyakran a szélsőséges hideg és nagy tömegű hó időszakaként mutatják be, holott inkább a lombhullató és tűlevelű eredők elterjedésének kedvezett az éghajlat. Ez idő tájt Európának nyílt sztyeppnövényzete volt, ezt mutatják a vegetációnak a tavakból és tőzeglápokból, mocsarakból származó, pollenen és növényi maradványokon alapuló rekonstrukciói. Csakhogy – a számítógépes szimulációk alapján, melyeket nyolc különböző éghajlatváltozattal futtattak le – akkor földrészünk nagy részén természetes sűrű erdőségeknek kellett volna elterülniük. A paleobotanikusok arra a következtetésre jutottak, hogy valószínűleg az ember tehető felelőssé a különbségekért. Legelőket hozott létre, hogy odacsalja a legelésző állatokat, vagy saját hordamozgásait könnyítette ezáltal. De az sem kizárható, hogy a száraz időszakban kialakuló hatalmas erdő- és sztyepptüzek – melyek maradványai szintén fellelhetőek a tőzeglápok mélyén – a vadászó ember hanyagsága miatt pattantak ki. Az új kutatás megerősíti azt a feltételezést, hogy az egyik legkorábbi, az egész Európát átfogó, nagyméretű emberi beavatkozás volt ez az erdőpusztítás – tűzzel, felégetéssel.

Tűz, tűzgyújtás. Ma már csak svéd gyufa kell hozzá. A biztonsági gyufa előfutárát az albisi születésű Irinyi János találta fel. 1836-ban szabadalmaztatta a zajtalan és robbanásmentes gyufát: a gyufa fejében a foszfort nem kálium-kloráttal, hanem ólom-dioxiddal keverte. Ő alapította az első magyar gyújtófák gyárát 1839-ben Pesten. A ‘48-as szabadságharc idején Kossuth ezt a hazaszeretetéről és hazájáért tenni is akaró vegyészt bízta meg az ágyúöntés és puskaporgyártás irányításával. Őrnagyként a nagyváradi lőporgyár vezetője volt. A szabadságharc bukása után börtönre ítélték. Ma a köztudatban csak a gyufáról jut eszünkbe neve, holott az új szemléletű kémia egyik legelső hazai terjesztője volt, s jelentős szerepet játszott a magyar kémiai szaknyelv kialakításában is.

A hegyről lecsorgó, hűvös májusi éjt megelőző nyugovó napfény eső utáni szivárványt rajzol borzongó vadgesztenyegyertyák alkonyi illatára.

Magam maradok kiváló tisztelettel.

Kelt 2017-ben, május 12-én, 200 évvel Irinyi János születése után.