A természet kalendáriuma (CCCXVII.)

„Láttál-e már földikutyát?

Tuti, hogy még sohasem,

Földikutyák nem korzóznak

Felszíni terepeken.”

 

A sündisznó, az ürge, a denevérek és a mogyorós pele után idén egy egészen különleges nemzetség lett az év emlőse. Heti sétánkat kezdjük ennél a kis állatkánál, ami ritkább a kihalással fenyegetett címerállatok bármelyikénél. A földikutya a Kárpát-medence legritkább rágcsálója. A honfoglaláskor már közel 2 millió éve élt itt, a hazai sztyeppék életközösségét gazdagítva. Bennszülött nemzetség négy fajjal. Közülük az erdélyi földikutya  – Nannospalax (leucodon) transsylvanicus –az Erdélyi-mezőség lakója. Beszédes népi elnevezései – vak kutya, heréc, fogas vakony – mellé, a vak vaksi tudományos leírása helyett hadd folytassam jómagam is Lackfi János Fészkes kutya zseniális játékával a vak murmutérről:

 

„S ha láttál is földikutyát,

Honnan tudnád, hogy az az?

Hiszen sose lehet látni,

Ami igaz, az igaz.

 

Annyit lehet tudni csupán,

Valahol a föld alatt

Rágnak, rágnak, rágnak, mint az

Egerek vagy... agarak.

 

Ha esetleg hagymát ültetsz

Vagy netántán tulipánt,

Eltűnhet a gumójuk, mit

Ez a kutya földbe ránt.

 

Tartalékol gőzerővel

Évekre való hamit,

Így hát a nagyáruházban

Nem vásárol, nincs amit.

 

Plázában sem lehet látni,

Nem visel új cuccokat,

Selyemszőrét nyállal mossa,

Közben kicsit cuppogat.

 

Nem iszik, csak gyökérlevet,

Így hát kocsmába se jár,

Bár bizonyos alkoholszint

Felett pár tag látta már.

 

Minden földikutya őrzi

Büszkén, bőszen járatát,

Azon még a gondolat is

Csak remegve járhat át.

 

Évtizedekig elélnek,

De ha egyszer föld fölé

Kukkantanak, ölyvek, varjak

Tépik őket százfelé.

 

Sose járnak optikushoz,

A világra nincs szemük,

Egyszer mondták: »vakuljak meg«,

Na tessék, mi lett velük!

 

Ki se látszik fülük, farkuk,

Testük girnyó, hengeres,

A lábuk is beépítve,

Ahol nincs, ott ne keress!

 

Tiszta parafenomének,

Görbítik a kanalat,

Ja nem, csak van GPSük,

Boldogulnak föld alatt.

 

Ne mondd, bébi, hogy nem érzed

A Föld mágneses terét!

Ők fejjel kikocogtatják,

Merre járnak voltaképp.

Radaroznak a talajban,

Mint delfin vagy denevér,

Elvannak levegő nélkül,

Bennük a rák meg nem él.

 

Kétmillió éve kúszik

Mialattunk ez a faj,

Hozzá képest Árpád vezér

Relatíve újmagyar.

 

Honnan tudhatnánk, kipusztul,

Ha nem látszik, hogy van-e?

A tudomány ezt állítja,

Ne vitatkozzunk vele!

 

Védjük meg földikutyát,

Lépdeljünk óvatosan,

Sose tudjuk, hogy alattunk

Mi a fészkes kutya van!”

 

A föld felett? Hiába a hirtelen jött éji zápor gyöngyszemei az oroszlánszáj ajakán, kánikula-stafétabotot ad át a július augusztusnak.

 

„Haj, haj, no! be elfáradtam,

Ugyan nagyon megizzadtam,

Adjatok egy kis vizet!

A nyári napnak hésége

Éltünk terhe, veszettsége,

Csak, csak ilyennel fizet;

Uram, szűntesd a héséget,

Mert magunkat is eléget.

Tikkasztó kánikulánk

Bűnünkért van csapva ránk.”

 

Igen. Ráéreztél, kedves Olvasóm – Csokonai Vitéz Mihály A békétlenkedőjének Nyári sirámait vettem elő így nyár közepére.

 

„Testünket alig bírhatjuk,

Lélekszakadva aratjuk

Ami kis termésünk jött;

Vetegettük hideg szélbe,

Most takarjuk forró délbe

Dudva és bogács között;

Amit e’ még meg nem fojtott,

Szipoly és sáskaraj tojt ott,

S amit ez is meghagya,

Elsütötte a ragya.

 

A hosszú napnak terhétől,

A munka keménységétől

Csigázódik életünk.

Mégis mindezért végtére

Mi a szegény ember bére!

Aggunk s alig ehetünk.

Mennykő, villám és mennydörgés

Mind, amit nyér a könyörgés,

Forgószél és jégeső,

Ami a munkánkra jő.”

 

De az elvonuló nyári zápor tisztára mossa a nyári rekkenőség után a mezőket. S az égen színes sóhaját otthagyja biztatásul a Hazafelé igyekvő, kaszát, gereblyét vállán vivő emberpárnak a felködlő esti pára. Az elkövetkező nap békéjének ígéretével biztat 1974-ben készült képén az akkor már 81 éves festő. Nagy Imre 125 éve, 1893. július 25-én született Csíkzsögödön, s bárhol is járt a világon, mindig visszatalált fatornácos parasztházához, mihez műtermét 1963-ban toldotta. Szülőháza kertjébe 1973-ban épült a galéria, a festőművész 80. születésnapjának tiszteletére. Hamvait a műterem külső falában helyezték el 1976 augusztusában. Otthon a tájban – az állandóan hazafelé baktató békéjével.

A Hazafelé megalkotásakor bizonyára eszébe jutott első találkozása Tamási Áronnal. 1926-ban történt, Kisbaconban. Kora reggel érkezett Nagy Imre Elek apó látogatására.

„Még harmatos volt a fű, a nap készülődött a fenyők mögött megszokott útjára” – írta volt az 1979-ben a Kriterionnál megjelent posztumusz önéletrajzi írásában, a Följegyzésekben.

A ház ámbitusa előtt megállva, mihelyst megjáratta tekintetét a fák árnyékában rejtőző Mária-lakon, elébe toppant a hatalmas gyümölcsösből Benedek Elek és Tamási Áron, aki nemrégiben érkezett haza Amerikából. Vállukon kasza. (Az öreg újfent megmutatta a fiatalnak, hogy nemcsak a tollat forgatja még, de a férfimunkában is állja a sarat.)

„(…)eredj le atyafiaidhoz – írta Benedek Elek a Testamentumban –, azokhoz a derék szorgalmas gazdaemberekhez, de ne uraskodni, hanem végy a kezedbe kapát, sarlót, kaszát, és dolgozz versenyt velük... Csak az a valamennyire egész ember, kinek könnyű a toll és nem nehéz a kasza.”

Felejthetetlen kép – mesélte Izsák Józsefnek Nagy Imre, akinek az ecset volt könnyű, és a kasza sem volt nehéz –, Benedek Elek és Tamási Áron ingujjra vetkőzve egymás mellett, dőlnek előttük a rendek...

Miközben Izsák portréját rajzolta kolozsvári műtermében, mondta vallomásosan:

„Én senkit soha nem utánoztam, nem másoltam, a magam útján jártam. Maradhattam volna Budapesten, Londonban, Olaszországban, lehettem volna modernebb a moderneknél. Hazajöttem Csíkba, úgy éreztem, ez az én világom, itt vannak az én színeim, tájaim, alakjaim, én ezt sehol máshol a világon meg nem találom. Ezt te jól jegyezd meg. Meg is írhatod, ha akarod...”

Tervszerűen rajzolgatta az erdélyi tollforgatókat. S a műterme falán fő helyen ott függött a Kányádi Sándorról készült rajza, kiről nagy melegséggel, szeretettel beszélt.

 

„Szabadabb vagyok, mint az államférfiak,

gyalog is járhatok s őrizet nélkül.

Aki a porból vétetett,

az út porával könnyen összebékül.”

 

– illesztem ide Kányádi Sándor Zarándokút című versét, történetét.

A segesvári csatában 1849. július 31-én tűnt el Petőfi Sándor.

„Fehéregyházán, 1956 augusztusában Petőfi koponyáját kerestük a Cionta-kertben. Ott volt Szabédi László, költő elődöm és volt tanárom a Bolyai Egyetemen.

(…) hozzám hajolva halkan azt kérdezte: szeretném-e, ha megtalálnók, amit keresünk. Nemet intettem, majd a kérdésénél is halkabban azt mondtam: az eszméit elástuk, mit kezdhetnénk a koponyacsontjával.”

 

„Fölszárnyal a szó, eszme lennmarad,

Szó eszme nélkül mennybe sose hat” – mormolta Szabédi az Arany János magyarította híres Shakespeare-sorokat.

„Akkor mondtam el Szabédinak az útközben dúdolt-mormogott fönti vers első strófáját. (…) Aztán kamera elé szólítottak, hogy ütném le a cöveket azon a föltételezett „pontos helyen”, a búni kaptatóban, ahol Lengyel doktor utoljára látta volna a költőt, amint befordul a kukoricásba.”

S íme, a következő két strófa.

 

„Mezítláb talpalok, cipőmet vállamon,

átalvetőként, átvetettem,

akár egy szamarasincs apostol-tanonc

megyek a júliusi délelőttben.

 

Mellettem hatalmas gépkocsik húznak el,

porfelhőjüktől még az ég se látszik,

előttem Szent Petőfi Sándor gyalogol

a körtefától a kukoricásig.”

 

Gyalogoljuk mi is át a két hónap határát Radnóti Miklós Hónapok Naptár versciklusának 1940. július 21-én írt Augusztusának hat sorával.

 

„A harsány napsütésben

oly csapzott már a rét

és sárgáll már a lomb közt

a szép aranyranét.

Mókus sivít már és a büszke

vadgesztenyén is szúr a tüske.”

 

Július és augusztus határán, a vak murmutér fölött s az aranyranét alatt, Lackfi, Csokonai, Nagy Imre, Tamási, Elek apó, Izsák József, Kányádi, Szabédi, Arany tolmácsolta Shakespeare, Radnóti gondolatain mélázva, maradok kiváló tisztelettel.

 

Kelt 2018-ben, július utolsó péntekén, Anna napja után