A költészet napjával kapcsolatosan így utólag – ami természetesen lecsupaszítva csupán ürügy az íráshoz – az jut eszembe, amit barátom, régi barátom, K. P. írt többek között Köntös-Szabó Zoltán író nekrológjában. Mondja ugyanis, hogy „messzire elkerültük a Gaál Gábor irodalmi kört; ’kívülről’ érkeztünk az irodalomba”. A mondat második felével semmi gond. Mindenki kívülről érkezik, vagy szeretne bekerülni az irodalomba, még azok is, akik pedig az irodalmi közegbe beleszületnek, ott nőnek fel. Ebédre prózát, vacsorára verset kaptak. Hogy csupán a magyar irodalomból idézzek példát, Benedek Marcell és Benedek István atyjuk, ill. nagyapjuk révén (Benedek Elek), vagy Jékely Zoltán apja, Áprily Lajos hatására lett íróvá. Másokat a körülmények szerencsés összejátszása, a magának utat törő tehetség vagy a mentoráció hathatós segítsége, esetleg a politikai rendszer változása vagy változatlansága tett íróvá, költővé. Ugyancsak kívülről érkezett az irodalomba Petőfi Sándor, József Attila, Móricz Zsigmond vagy Salamon Ernő. A tankönyvek szeretik ecsetelni a szegénység motívumát, ami őket szociálisan különösen érzékennyé tette. Mások esetében viszont a tankönyvírók elhallgatják vagy nem említik, hogy voltak oly mesterei a tollnak, akik kifejezetten gazdagok voltak, és ennek ellenére klasszikusok lettek, Zrínyi vagy Balassi, akik száz és száz jobbágy urai valának, Kemény Zsigmond, Wass Albert, Kemény János grófi és bárói címekkel. Jó anyagi körülmények között nőtt fel és lett íróvá Arany János, Kosztolányi Dezső, Hatvany Lajos, Molnár Ferenc, Mikszáth Kámán vagy Jókai Mór. De a sor folytatható, amint az ellenpéldák is rendelkezésünkre állnak.
Az összetett mondat első felével nem tudok egyetérteni. Tekintve, hogy a rovat főcíme Vélemény, itt a helye annak, hogy saját vélekedéssel álljak elő, már csak azon okok folyományaként, hogy én viszont Kolozsvárott 1966 és 1970 között egyáltalán nem kerültem el messzire az Egyetem utca és a Főtér sarkán álló egykori Sebestyén-féle házban székelő Gaál Gábor kört. Sőt kiválóan éreztem magam benne, rengeteget tanultam – például az irodalmi vita szabályait és szabálytalanságait, a kritikát, amely személyes és személyre szabott, a távolságtartót és szenvedélyest. Poétikát, a prózaírás mikéntjét. Rengeteg fiatal tehetséget ismertem meg, akiket összefoglaló néven második-hamadik Forrás-nemzedéknek szokás mondani, akik jó és kiváló (a rendszerhez/párthoz nem fenődő) írásaikkal az évek folyamán megtöltötték a K. P. által is mondott Utunkat és Igaz Szót, a helyi napilapok irodalmi rovatát, első, majd sokkötetesek lettek. Helyt maradtak vagy szétszóródtak a magyar irodalom világméretű térségeiben.
Nem tudom, ki választotta a GG kör nevét, de úgy tudom, hogy nem a párt és a kormány hozta létre, hanem az Írószövetség kolozsvári fiókja alapította, járta ki (bizonyára volt a körnek román megfelelője is), és irányítóit, Bodor Pált, Láng Gusztávot vagy Fodor Sándort csak a legnagyobb tisztelettel és szeretettel említi valamennyi emlékező, elemző, a körrel foglalkozó monográfia. Egyikük sem volt kifejezetten a rendszer szekértolója, és a körben sem folyt ideológiai átnevelő, agymosó irodalomgyakorlás. Sőt, emlékeim szerint az Írószövetség éppen ebben az időszakban vált egyre kritikusabbá a szocialista rendszer, a népi demokrácia álszentségével szemben. Idegesítette fel a hatalmat. Írók írtak áttételes bírálatot, pamfletet, írókat hallgattatott el a nem létező cenzúra és parancsolt szilenciumot, írók távoztak Magyarországra, ahol a puha Kádár-rendszer befogadta őket, és onnan folytatták a honi viszonyok kendőzetlen ábrázolását.
A GG kört nem elkerülni kellett, hanem csatlakozni hozzá. Önkéntes alapon. Engem pl. Vekov Károly, a későbbi történész és parlamenti képviselő vitt el, és minden barátomat meggyőztem egy-két köri találkozó után, hogy bátran jöhetnek, ha nem is fognak soha íróvá válni. Műveltséget, jártasságot lehetett szerezni (persze szénanáthát is), megtanulhattuk azt, amit jó tanítóink kihagytak a tantervből és tananyagból, új embereket ismertünk meg, frissen lereagáltuk az irodalmi eseményeket, új köteteket, akadtak köztünk lázadók, akik az említett Nagy István–Balogh Edgár-i vonalat, irányultságot szókimondóan elítélték, de nem volt egy sem, ki éljent kiáltott volna az agg írókra.
A GG egy korszak és irodalmi korosztály felkészítő iskolája volt. Őszinte volt és befogadó, biztató és persze hervasztó is. Nem födte el szemét a közéleti szemét láttán. Akik innen kirajzottak, azok nagyjából-egészében hűek maradtak azokhoz az ideákhoz, pályatársakhoz, akikkel együtt ültek hétfő esténként az Írószövetség székhelyének nagytermében, akik telefüstölték a szobát, amíg lehetett, akik a kocsmákban is vitatkoztak, akik az egyetemek padjaiból, de bizony a városi polgárságból és falvakból jöttek tanulni, vagy kétkezi munkásként keresték már kenyerüket, mert éppen kicsapták őket az egyetemről, eltanácsolták a hatalmon levők, de az irodalom szeretetétől, a könyvektől nem lehetett őket eltántorítani. Éltető közeg és kötelék volt – ha szabad így mondanom. Nemzetiségi intézmény volt. Hivatkozási alap. RMIL-szócikké lettünk.
Aki elkerülte a GG-t, ami akkor mérvadó és egyetlen szabadszájú (igen, szabadszájú és szabadságimádó) irodalmi kör volt, az magára vessen. Nem tudja, mit veszített. (Vagy nyert.) Persze lehet kívülről érkezni, de mennyivel könnyebb, ha van hozzá tér, kedv, útmutató, közönség, meghallgatás, közlési lehetőség. Előbb az Echinox 1968-69-től, aztán a nagyobb lapok és végső soron a magyarországi közlés. A GG belépőt jelentett az erdélyi magyar irodalomba, az utánpótlást biztosította egyetemen kívüliségével. K. P. kolozsvári, bármikor eljöhetett volna. Nem volt belépti díj, nem kérdezték, ki vagy, honnan jössz, mi az apád. Csak egy lépcsősort kellett megmásznia és legyőzni nem is tudom miféle gátlást. Hiszen egyébként ugyanazon utcákat róttuk, ugyanott fogyasztottuk kávénkat, ugyanabba a koncertterembe jártunk szombat esténként a Farkas utcában. És ugyanazon bulikban osztottuk az észt. Még jó, hogy maradt valami nekünk is.
