Téli esték emléke

Régi fonók emlékét keresem Mezőpanitban, ahol téli estéken kézimunkázni gyűltek össze az asszonyok: hímeztek, kötöttek, horgoltak, a háziasszony keze alatt csattogott a szövőszék, fürge ujjak a guzsalyról a szöszt jól megsodort szállá alakították, amelyből szőni, kötni lehetett. Így volt ez faluhelyen mindenütt, de édesanyám városi lakosként is őrizte ezt az otthonról hozott szokást, és próbálta nekünk, lányainak is továbbadni minden csínját-bínját olyan sikerrel, hogy a megszerzett tudás mellett a közös kézimunkázás iránti nosztalgia is megmaradt.

A hetvenéves Barabási Piroskával emlékeket próbálunk feleleveníteni, hiszen úgy hallottam, hogy sok szép szőttest, kézimunkát őriz, amelyeket még édesanyjától örökölt, vagy ő maga szőtte, varrta őket. A jellegzetes mezőpaniti ház egyetlen fűtött helyiségében ágya fölött büszke piros pávák vigyázzák az álmát. Bár családtagjai le akarták beszélni arról, hogy festés után visszategye a falvédőket, bevallása szerint az általa varrt keresztszemes virágok és madarak között érzi otthonosan magát.

Szemműtét után, ottjártunkkor éppen a televíziót nézi, vagy inkább csak hallgatja, s közben a kicsi konyhai kályhában duruzsoló tűzre dob néhány kukoricacsutkát, hogy melegebb legyen. Érdeklődésünkre elmondja, hogy a poantlasz (zsinórcsipke) terítőket és egyéb kézimunkáit odaadta egy roma asszonynak, akitől edényeket kapott cserébe. Úgy tapasztalja, hogy nincs már értéke a kézimunkáknak, és egyetértünk abban is, hogy a „modern” lakásokban fölösleges nyűgnek tartják, bármilyen szépek is legyenek a szülők, nagyszülők munkáját őrző darabok. Amit kiegészíthetnénk azzal, hogy „az idő köntösét” szövő, hímző asszonyok az ősi jelképek megörökítésén és továbbadásán túl minden örömüket és bánatukat is „beleírták” ezekbe a kézimunkákba. 

Ahogy Barabási Piroska is, akinek nem jutott könnyű sors. Pedig a falon és az albumokban lévő fényképek tanúsága szerint jól indult az élete, férjhezmenetele után két szép gyermekük született, egy lány és egy fiú, de egy tragikus esemény miatt 38 évesen özvegyen maradt. A lánya 14 éves volt, a fia 19 évesen a kötelező katonai szolgálatot töltötte. 

A Jóisten adott erőt, hogy el tudja hordani a reá szakadt terhet – jegyzi meg. Majd hozzáteszi, hogy a családban korán haltak meg a férfiak, az édesapját 48 évesen „a szíve vitte el”, a fiútestvére 49 évesen ugyancsak szívbetegségben halt meg. Amíg a gyermekek kicsik voltak, nem tudott állandó munkát vállalni, ahogy megnőttek, öt éven át kötött a marosvásárhelyi bőrgyárnak a faluban működő kihelyezett részlegén. Ez tette lehetővé, hogy a kollektív gazdaságban ledolgozott 18 évi mezőgazdasági munka után családfenntartóként a kesztyűbéléskötéssel keresse meg a kenyerét. Nem volt könnyű havi 500, napi 20 pár bélést megkötni. És olyan szép, nyugodt sem, mint a lány- és fiatalasszony korában szórakozást jelentő kézimunkázás. Amikor megszűnt a bőrgyár biztosította lehetőség, évekig bejárónőként dolgozott, aminek egy lábtörés, vese- és a sok idegesség miatt kialakult cukorbetegség vetett véget. Három évig a fél szemére a látását is elveszítette a diabétesz miatt. Amióta megműtötték, visszanyerte a látását, és jelenleg a minimálnyugdíjból él. 

A családban a nők hosszabb életűek, az édesanyja, Pete Zsuzsánna nagy mestere volt a szövésnek, amit nyolcvanévesen sem tudott abbahagyni. 

Élete felejthetetlen, boldog időszakának tartja ma is a hajdani közös kézimunkázással töltött napokat. A kézügyességre akkoriban már az óvodáskortól nevelték a többi lánnyal együtt. Száröltéssel madarakat, tulipánt tanultak meg legelőször varrni, majd csipkét horgolni, később kötni is. Nagylányként el kellett készíteni a hozományt, amelybe a kötelező paplanok varrása mellett ágyterítőt, díszpárnákat, szőnyeget szőttek. Az asztalra szőrterítő, soknyüstösen szőtt abrosz, arra neccolt csipke készült. A stafírung részét képezték a konyhai használatra szőtt kéz- és tányértörlők, szalvéták, a különböző mintákkal díszített törülközők, a száröltéssel varrt „konyhagarnitúra”. Az ablakra keresztszemes mintával kitöltött függönyt neccoltak, és a varrottasok, az írásos és keresztszemes mintával készült rövid és hosszú falvédők sem hiányoztak. Amilyen divat jött be, olyan kézimunkákat próbáltak ki. A székely szoknya anyagát is az édesanyja szőtte, ő maga kendőket, abroszokat és a gyapjú ágytakarót. Minden héten más-más háznál gyűltek össze, és a háziasszony kukoricát főzött. A tányért, a kanalat, a cukrot mindenki vitte magával. Amíg főtt a muskotály kukorica, aminek szép piros volt a leve, fontak, varrtak, kötöttek. Akinek a névnapja volt, azt felköszöntötték. 

A férfiak sem maradtak tétlen, farsang idején a lóalakoskodás során turkásnak öltöztek. A lovat három ember jelenítette meg, egyik a hátsó, másik a mellső lábát, a harmadik a fából faragott lófej két állkapcsát csattogtatta, vagy a guzsalyról tépdeste a szöszt. A szokásos mondókák után kiengedték a lovat, a férfiak levették a maszk kellékeit, és visszamentek főtt kukoricát enni – csalogatjuk elő az emlékekből a régi szokásokat, amelyek még éltek az 1970-es években. 

A szekrény alsó polcairól a kézimunkák is előkerülnek, piros, kék, fekete színű szőttes párnák, terítők, majd pasztellszínű abroszok, törlők, szalvéták, amelyek közül szinte mindenik valóságos remekmű. Annyira szép munka eredményei, hogy kár lenne mindennapi használatra befogni. Lefényképezem, majd visszakerülnek a szekrénybe, ahol Csipkerózsika-álmukat alusszák. 

A kézimunkákról a családra terelődik a szó, és kiderül, hogy a háziasszony építész fia Franciaországban vállalt munkát, a családja itthon van, és a családfőnek sem célja végleg ott maradni. Bár lánya Marosvásárhelyen dolgozik, tanítóképzőt végzett unokája a férjével együtt Németországban vállalt munkát. A hazatérésről ők sem mondtak le, bár a nagyanya felajánlotta a lakást, hogy átépítsék, átalakítsák, de a fiatalok semmi áron sem bontanák le az arányos, szép régi házat, és ahogy összegyűl a pénz, mögötte szeretnének újat építeni. 

Amikor indulni készülünk, kiderül, hogy nagy úr a megszokás, és a háziasszony ma sem ül tétlenül. A verandán lévő téglalap alakú furcsa alkalmatosságról, amelyet még az édesanyjától örökölt, kiderült, hogy szövőráma, amelyen csak a hosszanti felvető szálak láthatók, amelyekben harisnyaanyagból lábtörlő készül. – A harisnyákat összefonom, mint a hajat, és a szövéssel olyan jól elfoglalom magam – mondja, és ahogy a padlóra nézek, kiderül, hogy tele van rongyból szőtt kerek lábtörlőkkel. Miután elköszönünk, az udvaron bogyókat dob a vékony testű fekete kutyának, hogy elfoglalja. Mielőtt távoznánk, még visszanézek a jellegzetes mezőpaniti ház faragott tornácajtajára és a félkörös faragásssal díszített zöld-fehér ablakkeret mögül kikandikáló két nagy cserép terméssel teli apró csípőspaprikára.