1944. augusztus 24-én – egy nappal a romániai események után ezeknek híre már elért Marosvásárhelyre is – „a polgármester (Váró Indár) a főispánnal (Joós Andorral) egyetértésben csütörtökön délutánra informatív jellegű értekezletre hívta össze a város jogügyi, gazdasági és pénzügyi szakbizottságának tagjait. Napirenden a városi téglagyár ügye.
Amikor olyan nagy szükség van építőanyagra, abszurdum, hogy a város téglagyára üzemen kívül álljon, de az is lehetetlen állapot, hogy a téglagyári épület és a drága gépek tönkremennek, állandóan romlanak, és hallgatólagosan tudomásul vegyék a nagy értékű városi vagyontárgy pusztulását. Az értekezletre a sajtó is meghívást kapott.
Váró Indár polgármester Joós főispánnal együtt megtekintette a téglagyárat, és megállapították, hogy a további romlás megelőzése elsőrendű közérdek. A polgármester felkérésére G. Gy. városi tiszti főügyész röviden ismertette a téglagyár történetét és a téglagyári pert.
A városi téglagyár hosszú ideig kifogástalanul működött, egészen addig, amíg 1927-ben a román városvezetőség, nem tudni, milyen okból, leállította az üzemet. 1936-ban aztán a román vezetőség a téglagyár bérbeadását határozta el. Két konkurens téglaüzem, a Marosszentgyörgyi Téglagyár és a Meggyesfalvi Téglagyár vette bérbe a városi téglagyárat, hogy milyen céllal, az a szerződés feltételeiből is kiderül. Évi bérként – ha a gyár üzemben van – 150.000 lejt, ha pedig nincs üzemben, 200.000 lejt kötöttek ki. Nyilvánvaló, hogy a kartellszerűen működő két magántéglagyár csak a versenytársat akarta félretenni az útból, és esze ágában sem volt az üzemet fenntartani. Ennek lehet tulajdonítani, hogy az üzemszünet alatt a téglagyár folyton romlott, a gépek berozsdásodtak, úgyhogy amikor 1941-ben a szerződés lejárt, a város – most már a magyar vezetőség – mérlegelni kezdte, hogy mit is csináljon vele. Egy szakértő mérnök 580 ezer pengőre becsülte a helyreállítás költségeit. A város ezt a nagy összegű befektetést nem tartotta rentábilisnak, és így merült fel a téglagyár lebontásának terve. Viszont nyilvánvaló volt, hogy a károkért elsősorban a két téglagyár felelős, tekintve, hogy az üzemszünet alatt a gyári berendezések gondozásával a bérlők nem törődtek, és így üzletük a városnak nagy anyagi kárt okozott. Nem volt más hátra, mint a kártérítési per megindítása.
Az egyik bérlő, a Marosszentgyörgyi Téglagyár 20.000 pengő kártérítést ajánlott fel, amit a város el is fogadott. A másik bérlő, a Meggyesfalvi Téglagyár azonban azt vitatta, hogy semmiért sem felelős, és mindössze 486 pengőt (!) volt hajlandó fizetni. Ezt a nevetséges ajánlatot a város visszautasította, és a városi tiszti főügyész utasítást kapott a per megindítására.
Joós főispán azt a kérdést intézte az előadóhoz, hogy miképpen fogadhatta el a város a 20.000 pengőt a károk fele megtérítésének fejében, amikor a szakértő mérnök majdnem 600.000 pengő befektetését tartotta szükségesnek, hogy a gyár üzemképessé váljék. Azt is megkérdezte, hogy miért nem tett intézkedéseket a város a téglagyár további romlásának megakadályozására vagy a javítások megejtésére. Az előadó szerint a helyzet 1941-ben lényegesen más volt, mint most, és ha a fizetést megtagadó Meggyesfalvi Téglagyár is kifizeti a 20.000 pengőt, 40.000 pengővel már lehetett volna valamit csinálni.
Somogyi István gazdasági tanácsnok azt a felvilágosítást adja, hogy a restaurálásról nem lehetett szó a per eldőltéig, mert akkor nem lehetett volna bizonyítani a téglagyár tönkremenetelét. A főügyész elmondta még, hogy a város elszenvedett kárát 74.000 pengőben szabta meg, és ennek az összegnek a felét követeli per útján a Meggyesfalvi Téglagyártól. Bustya Béla építőmester hozzászólásában megemlítette, hogy amikor a téglagyár lebontásának gondolata felmerült, az építőiparosok szövetsége (Csiszár Lajos) élesen tiltakozott ez ellen, és arra az álláspontra helyeződött, hogy ha másképpen nem lehet, kézi erővel folytassák a telepen a téglagyártást. Meg is volt a lehetőség egy konzorcium összehozására, azonban a jogi nehézségek az életrevaló terv megvalósítását megakadályozták.
Az értekezlet behatóan foglalkozott a marosvásárhelyi téglagyártás problémájával. Magasházy Ödön budapesti vállalkozó, akinek a város évi 1 aranykorona képletes bérösszegért bérbe adta a téglagyárat, a hír szerint komolyan törekszik a téglagyári üzem helyreállítására és megnyitására, és két nappal korábban befizette a szerződésileg kikötött 60.000 pengős óvadékot. Az értekezlet úgy határozott, hogy felhívja a vállalkozót a helyreállítási munkálatok mielőbbi megkezdésére.
Ahogy Bustya Béla az ankéton elmondotta, ez idő szerint a város három téglagyára közül csak egy folytatta a termelést, és ez is csak mérsékelt tempóban, és erre vezethető vissza, hogy nem egy esetben nagy utánjárás után Szatmáron kellett az építtetőknek téglát biztosítani. Elképzelhető, hogy a mai szállítási viszonyok között mit jelent az, hogy szatmári téglával építsünk Marosvásárhelyen. A szállítási költségek megduplázzák a tégla árát. Az értekezlet résztvevői arra az egyhangú elhatározásra jutottak, hogy ha az új bérlő bármi okból késlelteti a városi téglagyár rendbe hozását, a város veszi kezébe a kérdést, és maga fog gondoskodni az erősen megrongálódott épületek kijavításáról és a téglagyári gépek kiegészítéséről.”*
Ekkorra a téglagyár már üres volt, de ugyanazon esztendő május-júniusában több ezer zsidó személy számára itt találta meg az „ideális” gettó helyét az említett főispán (civilben építészmérnök) és a volt polgármester (Májay Ferenc). Tekintve a túlzott zsúfoltságot, megnyitották a második gettót is. No nem valamelyik konkurens téglagyárban, hanem a baromvásártéren, amely a Fürst-telep szomszédságában állott. (Érdekes módon a jelentésben nincs szó a téglagyár korábbi funkciójáról.)
*Székely Szó 1944. (4. évf.) 193–194 sz.
