Tedd oda a holdat!

*Jung Ildikó: Apa és fia

Beszélgetés Jung Ildikó Judit marosvásárhelyi festőművésszel, íróval, ny. ügyvéddel

– Ezer szállal kötődik Marosvásárhelyhez, itt született a második világégés vége felé. Mire emlékszik vissza?

– Szegénység volt, nem igazán lehetett vásárolni. Emlékszem, amikor először adtak csokoládét nekem, kiköptem. Apám, Horváth Dezső a temetkezési vállalatnak volt a tulajdonosa, amit nagyapámtól örökölt. Tudja, erre a háború után is szükség volt… Viszont 1950-ben államosították, és elvették tőle. Ő, tősgyökeres marosvásárhelyiként, Nagyenyeden járt kollégiumba, és azután kereskedelmi iskolát végzett. Nagyapám elég fiatalon meghalt, és hogy apám át tudja venni a temetkezési vállalatot, el kellett végezzen egy asztalosiskolát Bukarestben. Ebből szerzett diplomát. Egyébként gyönyörűen festett.

– Honnan származik anyai ágon?

– Szatmár vidékéről. Dédapám, Vadnai Pál hét kilométerre Szatmárnémetitől, Vetésen volt református pap.

– Hova járt iskolába?

– A Dózsa György utcai 2. számú iskolában kezdtem, de miután mindenünket elvették, államosították, Adorjáni tiszteletes úr felajánlott egy szobát a Gecse utcai Kistemplom mellett, a 26. szám alatt. Ott éltünk hatan egy szobában tizenegy évig. Legnagyobb bátyám református lelkész lett, a másik munkaszolgálatos katona volt, aki később Kolozsváron elvégezte a jogot. Érdekes, hogy Kolozsvárra már nem mentek utána azzal, hogy a család kizsákmányoló… Ott békén hagyták. A legkisebb bátyám Jászvásáron járta ki a mérnöki egyetemet, őt sem zaklatták, mert nem ismerték a származását. Én a jogot Bukarestben végeztem el, a felvételin 18-an voltunk egy helyre. Tehát itt Vásárhelyen nem mehettünk egyetemre, mert ismertek, mindjárt közbeléptek volna, hogy ne sikerüljön a felvételi.

– Hogyan emlékszik a művészeti középiskolára és az Unirea (Egyesülés) iskolára?

– A hetedik osztály elvégzése után jutottam be a művészeti középiskolába, ahol híres tanáraim voltak, de nemcsak festettem, hanem vívtam is. Együtt jártam versenyekre Pongrácz Antallal. Egyszer nem engedtek el, ezért megharagudtam, s elmentem az Unirea (Egyesülés) középiskola igazgatóságához, hogy vegyenek fel oda. Felvettek, és ott érettségiztem 1961-ben. Akkor, a ’60-as évek elején négy magyar osztály volt és egy román, mikor visszajöttem Bukarestből 1980-ban, négy román osztály és egy magyar működött. Most egy magyar sincs.

– Ki vette észre elsőként, hogy Horváth Ildikó kislánykezében másként áll az ecset, de még a rajzceruza is?

– Édesapám. Ő itthon rajzolgatott, s azt mondta: ülj le, hogy rajzoljalak le. Én szót fogadtam, de én is rajzoltam. Amit ő rajzolt, később vagy elajándékozta, vagy eladta, mert nem volt miből éljünk. Tehát édesapám rajzolt, és én is rajzoltam. Hidi József ismert festőművész volt a keresztapám. Ők biztattak. Később a művészetiben is festegettem, rajzoltam. Sajnos ebből az időszakból egyetlen munkám sem maradt meg.

– Beszéljünk a bukaresti évekről.

– 1961-ben kerültem Bukarestbe. Elsőre nem sikerült a jogra, így a könyvtárosi főiskolán próbálkoztam. Egy kutatóintézet könyvtárában dolgoztam, s májusban be kellett költöznünk három hétre a főiskola bentlakásába. Látogatás nélküli tagozaton tanultunk és vizsgáztunk. Közben az intézetben festegettem, de a berámázott képekből egyet sem adtak vissza, azt mondták: ezek mind nekünk maradnak, sok sikert a jövőben…

– Mi volt a legelső festménye, amire emlékszik?

– Egy lány, akinek a fél arca nevet, a másik pedig sír. Onnan van, hogy amikor a szüleim mentek valahová, és engem nem vittek magukkal, elkezdtem sírni. De ha azt mondták: öltözz fel, akkor elkezdtem kacagni. Apám mindig azt mondta: ennek a gyereknek egyik szeme sír, a másik kacag. Gyermekkoromban nagyon hamar mentem át az egyik hangulatból a másikba.

– Kedvenc színe?

– Édesanyám mindig kékbe öltöztetett, mert kék a szemem. Tehát kék ruha, kék masni. Aztán megszerettem a lilát, a pirosat, a feketét. De ha megnézi a képeimet, minden színt használok, minden színt szeretek, talán a kéket egy kicsit jobban…

– Van kedvenc festménye?

– Van. A Bolyai téri unitárius templomban található: egy erdőszél nagy páfránnyal. A címe: A páfrány.

– Mikor kezdte el a festészetet?

– Amikor a Gecse utcában laktunk. Összebarátkoztam egy nagyobb lánnyal, Major Gizivel, aki később neves festőművész lett. A kirakatokban ő csinálta a festőrészt. Emlékszem, hogy az Arany János utcában kapott egy műhelyt, és hívott: – Gyere, Ildi, segíts! Elvállaltam, s én festettem az alapot. Semmi művészet nem volt abban, amit végeztem, festettem, s közben beszélgettünk. Értékes, nagyon érdekes beszélgetések folytak. Édesapám akkor már felhagyott a festészettel.

– Van kedvenc témája, amihez gyakran visszatér?

– Sok képem van a várról, azt nagyon szeretem. A kedvenc témám a táj, a képekre, valahová a sarkukba oda szoktam tenni a holdat. Czirjék Lajos festőművész mondta: ha nem teszed oda a holdat, akkor az nem is  Jung Ildikó-s kép, nem is te festetted! (Lajosnak nagyon jó képei vannak, Erdély egyik legjobb festője.) Nagyon sok képre felteszem a holdat. Ezt így szeretem!

– Mi segíti abban, hogy címet adjon egy festménynek?

– Nincs minden képemnek címe. Néha a nézőkre, a látogatókra bízom, hogy ők adjanak címet annak, amit a falon látnak. Festettem egyszer egy kislányt  aki szélben, viharban az esernyőt alig tudja tartani a kezében. Alig tartja, fúj a szél, de mégsem áll be a közeli fa alá. A kislány nagyanyja adott címet: A makacs.

– Hol állította ki a képeit?

– A várban, az unitárius egyházközség tanácstermében, a Kultúrpalotában többször, Nyárádszeredában a református egyháznál, Kolozsváron a rádió épületében. Képeimből vittek külföldre is: Amerikába, Izraelbe, Németországba stb.

– 1980-ban Bukarestből visszatér Marosvásárhelyre, de Segesvárra ingázik, ott dolgozik a városi törvényszéken.

– Egy évet ingáztam Segesvárra, de ügyfeleim voltak Szebenben, Marosvásárhelyen, Nagyváradon… Ha beszéled a nyelvet, és ismered a jogot, a világ bármely pontján dolgozhatsz.

– Önnek ott volt a családja, munkahelye Bukarestben. Miért vágyódott haza szülővárosába?

– Meghalt a férjem, akit Christescu Mirceának hívtak. Közgazdász volt és rögbiző. Ő is írogatott verseket, elbeszéléseket. 39 évesen ment el. Bukaresti arisztokrata családból származott, de engem elfogadtak. Egyedül maradtam a gyerekkel, s ez nagyon nehéz volt; édesanyám pedig itt volt egyedül, mert a bátyáim mind elköltöztek. Ettől eltekintve imádtam Marosvásárhelyt. Mikor vakációkról visszamentem egyetemista éveimben, mindenki azt mondta: – Jaj, hogy látszik rajtad, hogy otthon voltál!

– Térjünk át az irodalomra. Milyen kötetei jelent meg eddig?

– Az első két könyvemben, amelyek a Silver Tek Kiadónál jelentek meg, elbeszélések voltak. Ezeket a fiam, Christescu Adrian – aki maga is író, és Jászvásárban kiadója van (neve: Lebăda Neagră) – lefordította román nyelvre.

– Kérem, hogy sorolja fel kötetei címét.

– Gondolatok (elbeszélések, 2017); Amiről nem beszélünk (elbeszélések, 2018); Sorsok és szerelmek (kispróza, 2020); A felhők fölött mindig kék az ég (2022); A város és én (2025). Valamennyi kötet a jászvásári Lebăda Neagră Kiadónál látott napvilágot. A kötetborítón és a belsejében látható képzőművészeti alkotások mind saját munkáim. Az utóbbi könyvet Szucher Ervin szerkesztő, a Juventus Kiadó vezetője mutatta be 2025. február 19-én a marosvásárhelyi Studium HUB-ban.

– Ezek közül mi jelent meg román nyelven?

– A Gondolatok (Gândurile), az Amiről nem beszélünk (Despre ce nu vorbim) és A felhők fölött mindig kék az ég (Deasupra norilor, cerul rămâne mereu albastru). A fiam fordította le őket, neki az anyanyelve magyar.

– Hogyan kezdte az írást?

– Amikor a gyerekem, Adrian kicsi volt, írtam pár mesét, ezeket mondtam el neki. Három meg is jelent a Nagyapó mesefája című sorozatban Horváth Ildikó néven. Ahogy átkerültem a könyvtárosi beosztásból az ügyvédi kamarához, már kevesebb időm maradt, elfoglaltabb voltam…

– Egyik legszebb című könyve A felhők fölött mindig kék az ég. A napokban nekem is alkalmam volt megfigyelni, amikor repülőn utaztam. Mi adta az ötletet?

– Gyakran utaztam repülőn, főleg Marosvásárhely és Bukarest között, és mindig csodáltam ezt a végtelen kék eget, ami a repülő ablakán kitekintő elé tárul. Ha autóval utazunk, akkor is nézem a felhőket. Legutóbb, amikor Budapestről jöttünk haza, olyan dolgot láttam, amit még le sem írtam. A kék égen két fehér felhő tartott egymás felé, s mindkettőnek volt egy fej alakja és egy kitárt karja. És úgy közeledtek egymás felé. Olyan volt, mint egy isteni színpad. Van lila ég, kék ég, fekete ég, piros ég, fehér ég; annyira szeretem az eget. Az ég isteni színpad.

– Milyen a kapcsolata a fiával?

– Nagyon jó. Ő Jászvásáron él, de van háza Marosvásárhelyen is. Naponta hív telefonon. Amikor megérkezik Vásárhelyre, előbb hozzám jön, és hoz egy csokor virágot. Tavaly február 19-én együtt mutatta be a legutóbb megjelent kötetet Szucher Ervin író-újságíróval.

– Mit ír jelenleg?

– Egy köteten dolgozom, amiből kb. 30 oldalt megírtam. Nem tudom, hogy kisregény vagy elbeszélés lesz-e belőle.

– Éjjel, amikor nem tud aludni, mit csinál, fest vagy ír?

– Írok. Azon gyötrődöm, hogy mi legyen a következő fordulat, amit papírra vetek.

– Kérem, beszéljen a családjáról.

– Férjem Jung János orvos, akadémiai tag, egyetemi tanár. Most is bejár, doktori dolgozatokat vezet. Arad megyéből származik, Temesváron járt német középiskolába. Így került Marosvásárhelyre, ahol 1965-ben elvégezte az orvosi egyetemet. Előző házasságából van két gyereke: Marika asszisztensnő, a fia, János Budapesten él. Mindannyian evangélikusok vagyunk.

– Jung Ildikótól, a jogásztól kérdem: mit kellene változtatnunk ezen a világon, hogy szebb és élhetőbb legyen?

– Nem lehet változtatni! Hívő ember vagyok, és minden este imádkozom, hogy béke legyen. Egy-egy emberben olyan „rossz mag” van, amire sosem tudunk választ adni. Például volt egy vagyonmegosztási perem, s két lánynak kellett megosztanom az anyjuk vagyonát. Tárgyalás előtt, a folyosón az egyik odament a másikhoz, megfogta a fülbevalóját és kitépte. „Ez az anyámé volt, s akkor az egyik az enyém kell legyen…” – mondta a testi sértést elkövető. Bukarestben, a Legfelsőbb Törvényszéken egy festőművész a váróteremben elvágta a felesége nyakát.

– Önt érte támadás amiatt, hogy magyar?

– Soha. Mindig büszke voltam arra, hogy magyar vagyok.

– Szokott bánkódni?

– Nem különösebben, csak ha halálról hallok.

– Mi a legnagyobb öröme?

– Amikor megkeres az unokám, aki Berlinben harmadéves a zenekonzervatóriumban. Este 11-kor becsenget, s azt mondja: – Csókolom, Mama, megjöttem! Ezek az apró családi örömök a legszebbek. Még annál is nagyobbak, mint ha a kötetem bemutatójára nem heten vagy tízen, hanem hetvenen jönnek el…

– Mit üzen a fiataloknak?

– Nőjenek fel, de ne a számítógép mellett… Keressenek barátokat, mert ez a legszebb dolog a világon.

– Meddig szeretné folytatni az írást?

– Czirjék Lajos évente kiad egy könyvet, s mindig szól, hogy írjak bele. Két gondolatot emelnék ki: amíg nem esik ki a kezemből a toll, addig szeretnék írni. A másik: a festészet úgy született meg, hogy Isten, amikor megteremtette a világot, elcsodálkozott, milyen gyönyörű lett… Ekkor adott az embernek tehetséget, hogy megörökítse az utókor számára.

Távozás előtt Jung Ildikó Judit megmutatta a marosvásárhelyi Sáros utca 10. szám alatti műtermében lévő festményeit, a képeken látható kedvenc virágait, ölelkező szerelmes párt, esernyő alatti kislányarcot, a festmények sarkába „felpingált” holdat, amely minden alkotását egyedivé és „Jung Ildikó-ssá” teszi. Egy könyvet adott ajándékba: A felhők fölött mindig kék az ég. Legyen még sokáig kék az ég a felhők fölött – mondtam, s boldog voltam, hogy felhőtlen örömmel távozhatok.