Tapsolj csak, népem!
Börtönnapló… mi lehet ez? Nézem a plakátot, pár darab van a városban belőle…
Börtönnapló… mi lehet ez? Nézem a plakátot, pár darab van a városban belőle… Farkas Ibolya előadó, szerkesztő és rendező… Hiszen ő Farkas Ibi, középiskolás becenevén Feketerigó, jött városunkba… Nézem a hirdetést tovább, Fedák Sári „Te csak most aludjál, Liliom” című emlékirata alapján.
Komámék nem válaszolnak rögtön, jönnek-e az előadásra, így csak két nap múlva megyek, félve, jegyért. Vajon kapok-e? Kaptam, három nyugdíjasjegyet, oda, ahova óhajtottam, én voltam az első igénylő. Sajnáltam, nem szabad ilyen lehetőséget kihagyni, és nem csak azért nem, mert a művésznő nővérem osztálytársa volt Kolozsvárott három évig a 3. sz. Lánylíceumban…
Az előadás napján a zöldségpiac mögötti utcán a szél szó szerint hozzámvág egy leszakított plakátot, felveszem és hazahozom, Fedák Sári, de főleg Farkas művésznő is megérdemli, hogy a szél ne „tiporja sárba” a fényképét is tartalmazó plakátot.
Felveszem egyetlen jó ruhámat, a „kimenő kimonómat”, 6.55-kor a színház előtt nincs senki, bent várakozik néhány ember, ismerős arcokat nem látok, de kis késéssel kezdődik az egyszemélyes előadás, minek végeztével megállapítjuk, kár lett volna ezt az élményt kihagyni.
A Fedákká átalakult Farkas Ibolya „nem veszi tudomásul”, hogy a terem kb. 30%-ban telt meg (jóakarattal), hanem beszél, nevet, sír, átöltözik, emlékezik, s ha kell, megszólal az aláfestő zene, amint végül megtudjuk, két ifjúember hangszeréből. Elszalad a kb. két óra, vastaps, talán egy virágcsokor hiányzik… A kisszámú közönség feláll, az ajtók felé tart, csend van, senki sem beszél, mindenki a hallottak-látottak hatása alatt van. Már az előtérben nézelődöm, nagyon kevés az ismerős arc, a sajtó képviselőit sem látom, (s Hofiként) „protokoll elvtársék” sem tették tiszteletüket. Nem hívom komámékat a megszokott pohár valamire, ezt az előadást egymagamban akarom megtárgyalni, felfogni.
Fedákos emlékeim elég gyérek, azt tudtam, hogy ő volt az első Kukorica Jancsi, a későbbi János vitéz Kacsóh nagy sikerű daljátékában, láttam fényképét Inkey Tibor: A csillagok örökké élnek című albumában, és az is beugrott, istenem, már több mint 60 éve volt, amikor Édesapám barátaival preferanszot (vagy ultit, hivatalosan ultimót, márjást?) játszottak, és valaki bemondta a „negyvenszázultimót”, s ráadásul pirosban, akkor jött a konta-szubkontra-reszkontra-morkontra és végül a fedáksári, de ebből a legnagyobbat lehetett bukni, és az asztalra állva kellett lejátszani.
Tanultam még valamit: Fedák mint Kukorica Jancsi együtt énekelt Medgyaszay Vilmával, Iluskájával, és ő volt a legnagyobb operett-primadonna annak idején, pedig nem volt énekhangja, és mivel gazdálkodni is próbált kastélya melletti birtokán, kiérdemelte a megtisztelő „agrárius primadonna” címet. Tisztelt (még élő) gazdamérnök sorstársaim, legyetek büszkék ti is Fedákra, s alkalomadtán látogassátok meg sírját a Farkasréti temetőben.
Fedák egykori dalának, versének nem kellett elhangzania, a „nép úgyis tapsolt, szívből, igazán, voltak a nézőtéren „nagy hiányzók”, részemről örvendtem, hogy voltak fiatalok is.
