Egry József emlékének
Ha laza kőfalak közt a hegyen
mindegyre följebb ott kapaszkodom,
harminc éve, tizennégy évesen,
és semmi dolgom és semmi okom:
egy teljes tartozás miatt
minden ok és dolog enyém, egészen,
mert beletartozom az ég alatt
a képbe, mely elvész e földi fényben.
Hangot se ver vissza a víztükör,
és magam is némán távolodom,
de visszatéríti a csorba kör
a tűnt időket szembe-utamon:
mit tennék? néptelen a nap,
alig jut mégis árny-szeletnyi részem,
mert beletartozom az ég alatt
a képbe, mely elvész e földi fényben.
Mi ez a boltozódó zuhogás,
mely önmaga elől is oltalom,
míg jötte kell, míg szemhunyogatás
vakfoltjaira támaszkodhatom:
miért, hogy egyre magasabb
valami kilátó? Tudom, elérem,
mert beletartozom az ég alatt
a képbe, mely elvész e földi fényben.
Elvész – és ott áll tündöklő helyén,
míg én elevenen botladozom,
taposva szőlőfürtön és fügén,
körteszottyon, megroppanó dión:
elvész mind, ami megmarad,
hogy ne maradjon felében-szerében;
szétrobbanó, szertelen pillanat –
vagyok, mert vár, amit nem kell megélnem.
Múlt héten, február 13-án, 80 éves korában elhunyt a Kossuth- és József Attila-díjas költő, a nemzet művésze.
