Szöllősi Mátyás Marosvásáhelyen

„Az Orion csillagkép egyik csillaga fölrobbant, és a maradványa nagy, fehér foltként ragyog az égbolton, mintha egy másik hold is sütne az éjszakában, megvilágítva valóságos, földi élethelyzeteket. Vágyakozás, csalódás, betegség, szégyen és magány – csupa olyan dolog, amiről nehéz beszélni. A kötet kilenc novellájában egyszerre formálódik meg egy sejtés – egy már-már apokaliptikus vízió –, és elevenednek meg abszurd, de nagyon is hús-vér figurák, akiket ismerhetnénk akár a mindennapjainkból is. Szöllősi Mátyás első prózakötetének ereje többek közt a pontos lélekábrázolásban és a látomásos, költői nyelvben rejlik.” Az idézett sorok a szerző Váltóáram című, legutóbbi kötetének fülszövegeként olvashatók, és pontosan körülírják a fiatal kortárs szerző, Szöllősi Mátyás prózáját. Az író nemrég Marosvásárhelyen járt, ahol a Látó szépirodalmi folyóirat vendégeként vett részt a lap Irodalmi Játékok című, immár 81. szerzői estjén a G. Caféban. Beszélgetőtársa, Szabó Róbert Csaba kérdezett életútról, írásról, kalandozásokról egyaránt – Parajdtól Cseljabinszkig.

– Az Európa Kiadó kevés kortárs szerző könyvét adja ki, nagy teljesítmény, hogy a Váltóáram gondozását elvállalták. Magyarországon születtél, ott is élsz, de rengeteg közöd van Erdélyhez. Hogyan alakult ez így? – kezdte a beszélgetést a vendéglátó.

– Klasszikus példa: Parajd és a sóbánya, illetve egy betegség. 1995-ben jártam ott először. Nagy hatást gyakorolt rám is és a szüleimre is, olyannyira, hogy gyorsan vettek ott egy telket, amire később házat építettek. Ettől kezdve az erdélyi jelenlétem folyamatos. Nemcsak írok, hanem fotózom is – a tavaly két alkalommal jártam például a Nagyhagymás alatt, pásztorokat fotóztam. Ez félfiktív helyszínként a következő kisregényemben is megjelenik majd. Nagyon inspirált a közeg, a nyelv: elindult bennem egy gondolatfolyam, amely kapcsolódik a történethez.

– Az alakok, a táj ihlet? Hogyan lehet írni a tájról, hiszen az ugyanolyan marad, hogyan lehet a mai prózában az erdélyi tájjal valamit kezdeni?

– Engem inkább az ember a tájban érdekel. A novellák között olyat is találunk, amelynek három változata van, három elbeszélői móddal – sokat kísérleteztem azzal, hogy hogyan működik jobban a szöveg. Sok filmszerű, képi elem van az írásaimban, a részletek, a benyomások ábrázolása számomra nagyon fontos. Az érdekel, hogy hogyan hat az emberre az a közeg, amelyben létezik.

– Fotósként is ismert vagy, Oroszországba e minőségben kísértél el egy régészcsoportot. Nagyon izgalmas beszámolókat is írtál erről, amelyeket az interneten olvashattunk. Milyen, az írás során felhasználható tapasztalatokat lehet szerezni a fotózás útján? 

– Például azt, hogy milyen, amikor az ember csöndben van és figyel. A megfigyelés, a részletek nagyon fontosak – még Oroszországban is. 11.000 kilométert utaztunk autóval, és muszáj volt figyelni magunkra is és arra is, ami körbevett minket. A magyar kutatókat leszámítva olyan emberek között voltam, akik az oroszon kívül nem beszélnek más nyelvet. Mi a magyar őstörténettel összefüggésben utaztunk ki, a csoport a honfoglalás előtti időket kutatta. 30 éve nem volt ilyen ásatássorozat. Orosz ásatásokba kapcsolódtunk bele, mert előkerültek olyan, magyargyanús leletek, amik Etelközzel hozhatók összefüggésbe. Van pár tragikomikus történetem is: például Cseljabinszk mellett zajlott az egyik régi feltárás, amelyen magyargyanús lószerszámok és hasonlók kerültek elő, de az ottani régész az ágya alatt raktározta őket, mert nem találta fontosnak. Elhunyta után kerültek nyilvánosságra – így indult be az egész kutatássorozat. Hogy visszamegyünk-e még, az kérdéses, az idén sok minden eldől ezzel kapcsolatban. Mi nagyon szeretnénk folytatni, de támogatástól és különböző érdekektől függ a projekt jövője. 

– Az ott készített riportjaidnak és beszámolóidnak szépirodalmi értéke van. Az általad létrehozott, a Facebookon (is) megtalálható Budapest Katalógus ugyancsak része mindannak, amelyből felépül a Váltóáram című kötet. A katalógusban például különböző embereket fotózol le, akik elmondanak valamit az életükről…

– Nem az én találmányom ez, egy New York-i internetes oldal ihletett. Megtetszett ez a dolog, alakult egy kis csapat, és belevágtunk. Egyrészt számunkra is jó teszt volt, másrészt a sztereotípiák miatt is kíváncsiak voltunk arra, hogy mivé alakul. A legtöbb facebookos bejegyzés úgy készült, hogy egyszerűen megszólítottunk embereket az utcán. Várakozásainkkal, előítéleteinkkel ellentétben nagyon nyitott volt mindenki rá, bizonyíték erre, hogy máig létezik a katalógus. Volt, akivel másfél óráig is beszélgettem, és sok jó sztorit is gyűjtöttem. 

– Eredetileg verseskönyvvel indítottál, utána jött a dráma, majd a próza. A párbeszédek nagyon jól működnek a novellakötetedben is, ez biztosan a drámaírásnak köszönhető.

– Még a verseskötet előtt elkezdtem próbálkozni ilyesmivel. Tíz éve írok prózát, de a Váltóáram az elmúlt három évben született meg. A katalógusi beszélgetések is segítettek, persze onnan egyetlen történetet sem vettem át. Inkább a helyszínek, az emberek hatnak rám.

– A könyvben kilenc történet van, amiket az köt össze, hogy a Betelgeuse, az Orion-csillagkép legnagyobb csillaga felrobban és szupernóvává válik – ez amúgy be fog következni a valóságban is – jó pár ezer év múlva. Nem lesz veszélyes a Földre, de két hétig nagyon erős fényt lehet majd észlelni. A szupernóva rengeteg értelmezési lehetőséget ad – például a betlehemi csillag motívumát. Mennyire fontos ez a mindent megvilágító fény?

– Furcsa erről beszélni, mert bizonyos értelemben ez csak egy „díszlet”, ahogyan az életünkben egy csomó olyan dolog is, aminek pillanatnyilag nem tanúsítunk jelentőséget és csak a későbbiekben jövünk rá arra, hogy mekkora fordulópontok voltak. Ha történne a valóságban egy ilyen esemény – ahogyan történt is, többek között ókori feljegyzések vannak róla –, úgy gondolom, hogy egy idő után már nem lenne izgalmas a számunkra, hiszen sokkal kézzelfoghatóbb kérdésekkel sem foglalkozunk. 

– Például lehet, hogy épp most készítik elő a harmadik világháborút, és mi nem foglalkozunk vele…

– Igen, a távolsággal függ össze minden. Sajnálkoztunk a haiti földrengésen, de túlságosan nem érintett meg, mert Haiti messze van. De ha egy tőlünk száz kilométerre található településen történik valami durva dolog, akkor azt másképpen éljük meg. Sokkal több mindent tudunk, mint régen, az információáramlás nagyon felgyorsult, ugyanakkor – és lehet, hogy éppen ezért – egyre kevésbé befolyásolnak bizonyos dolgok. Ezzel a gondolattal is megpróbáltam eljátszani a kötetben.