Színjáték

Olyanok voltak, mint két egymásnak ellentmondó gondolat. A tejfehér bőrű, szőke haját öklömnyi kontyban viselő, fiatal nő a tekintetével követte a csokoládébarna, fekete, göndör hajú kicsi embert, aki a megfélemlíthetetlenek elszántságával masírozott végig a folyosón, és minden ajtón koppintott egyet. 

– Alex, nem szabad – suttogta mindegyre a nő, míg végül megelégelte a dolgot, felállt, és a táskájával megjelölt székhez cipelte a gyereket. – Itt ülsz – parancsolt rá valamivel hangosabban. A fiúcska pár percig duzzogva vette szemügyre a körülötte várakozókat, aztán felpattant és újabb menetelésbe kezdett. 

– Nem bírok vele – jegyezte meg félig mosolyogva a kudarcot vallott felnőtt. – Olyan az én fiam, mint a tűz. Akkor sem lehetett leállítani, amikor fájt a torka. Ágyban kellett volna ülnie, de ő egész nap csak rohangált, ugrándozott a házban. 

A családorvosi vizsgálatra várók, mintha meg sem hallották volna a huszonévesnek is alig látszó édesanya szavait. 

– Helyre jött a fiúcska? – szólaltam meg a feszült csendben.

– Persze. Nagyon szívós gyerek – nézett rám hálásan az anya. – Tegnaptól már a köhögés elleni szirupot sem kell bevennie. Most csak ellenőrzésre jöttünk. 

A következő pillanatban már nyílt is a rendelő ajtaja. Bentről a barna kisfiút szólították, így megszakadt a beszélgetés. Pár nap múlva egy játszóházban folytattuk.

– Öt évvel ezelőtt Németországban dolgoztam egy családnál – kezdte történetét a fiatal nő. – Két kislányra kellett vigyáznom, nagyjából én láttam el a ház körüli teendőket is. Akkoriban még iskolába jártam, csak a nyári vakáció idejére, három hónapra mentem ki külföldre. A munkaadóim nagyon rendesek voltak, családtagként bántak velem. A hétvégi programok szervezésekor mindig gondoltak rám is, koncertekre, moziba, kirándulni vittek, azonkívül egy német nyelvtanfolyamra is befizettek. Ott ismertem meg Alex édesapját. Őt egy idős asszony mellé alkalmazták gondozónak… Azelőtt sosem kerültem kapcsolatba néger fiúval… Talán a határozottsága volt az, ami az első pillanatban megfogott. Látszott minden mozdulatán, hogy a korombeli fiúktól eltérően tudja, mit akar. 

– Idősebb volt, mint te?

– Nem sokkal. Én akkor 17 voltam, ő 23. Már az első nyelvóra végén megszólított. Beszélgetni próbáltunk. Mindketten törtük a németet, vicces volt, ahogy kínlódtunk, hogy szót értsünk egymással. Biztos, hogy ez is segített abban, hogy szinte azonnal megtaláltuk a közös hangot. Elmondta, hogy Franciaországból érkezett, a szülei most is ott élnek, az apja cégvezető. Azt is elárulta, hogy kimondottan az új tapasztalatokért, ismeretségekért jött Németországba, anyagi oka nem volt a külföldi munkavállalásnak. Egy pillanatig sem volt rámenős, nagyon finoman adta tudtomra, hogy szeretné, ha a barátnője lennék. Attól kezdve kinyílt előttem a világ. A szabadidőmet mindig vele töltöttem, esténként a városban csavarogtunk, bulizni jártunk. Annyira szabadnak éreztem magam, mint korábban soha. Aztán egy váratlan telefonhívás megváltoztatta a dolgokat. Éppen egy gyorsétkezdében üldögéltünk, amikor megcsengette az anyja. A párom szemrebbenés nélkül hazudta neki, hogy haverokkal sörözik. Ledöbbentem. Nem akartam elhinni, hogy valóban letagadott a szülei előtt. Ő azonban ezt egészen természetesnek vette, elvárta tőlem, hogy megértsem, a családja soha nem fogadna be egy fehér nőt. Akkor éreztem először, hogy hosszú távon nincs jövője a kapcsolatunknak… Pár hét múlva aztán egyre gyengébbnek kezdtem érezni magam, reggelente szédültem is. Kezdetben a fáradtságra fogtam, de nemsokára kiderült, hogy egészen másról van szó. Többé nem csak magamért kellett felelősséget vállalnom.

– A párod hogy fogadta a hírt?

– Először kiakadt, hallani sem akart arról, hogy megtartsam a gyereket. Aztán belátta, elfogadta, hogy ez az én döntésem. Az alatt a pár hónap alatt megismert annyira, hogy tudja, soha nem mondanék le a gyerekemről. Még akkor sem, ha kiskorú vagyok. Közben lejárt a három hónap, hazautaztam. A fiam apjával telefonon tartottuk a kapcsolatot, hetente érdeklődött az állapotomról. Aztán, nem sokkal a szülés előtt megszakadt a kapcsolat. Nem válaszolt többé a hívásomra. Évekig nem hallottam felőle.

– A szüleid hogy viszonyultak a helyzethez?

– Biztos, hogy normálisabban, mint ahogy a párom szülei reagáltak volna. Anyukám, miután túl volt az első sokkon, csak annyit kért tőlem, hogy, ha később is, de fejezzem be az iskolát. Így is lett. Egy évet halasztottam, végül pedig le is érettségiztem.Évek óta munkám is van, egy ruhásboltban dolgozom.

– Nehezen fogadta el a családod, hogy néger a kisfiú?

– Anyumék első perctől imádták az unokájukat és mindenben támogattak. A szomszédaink közül azonban sokan néznek ránk most is ferde szemmel, van amikor hallom, hogy összesúgnak a hátunk mögött vagy abbahagyják a beszélgetést, ha feltűnünk. Eleinte furcsa volt, de most már megszoktam, fel sem veszem. A játszótéren azonban sosem kerültem konfliktusba senkivel Alex bőrszíne miatt, és az óvodában is nagy szeretettel fogadták.

– Az apjával azóta sem beszéltetek?

– Két éve egy internetes közösségi oldalon találtam rá. Elfogadta a közeledésemet, azóta mindegyre váltunk pár szót. Képeket is mutattam neki a fiáról. Ő sosem volt az az érzelgős típus, Alex fotóira sem reagált túl szenvedélyesen. Annyit írt csak, hogy szép gyerek. Közös jövőt viszont nem tervezünk. Mindkettőnknek új párkapcsolata van. Az én barátom nagyon szereti a fiamat, igazi apapótló.

Közben lejárt a játszásra szánt óra, szedelőzködtünk. Alex anyja karjába csimpaszkodva köszönt el. A vékony, fehér ujjak között kicsi, barna madárként bújt el a párnás kéz. A szőke nő és a csokoládébőrű gyerek közössége most egyáltalán nem tűnt ellentmondásosnak. Sokkal inkább olyanok voltak ők abban a pillanatban, mint az önmagukban erőtlen, együtt felejthetetlen mondatok.