A szeretet hamar megtérül

Szinte felbecsülhetetlenül jó érzést jelent, ha a szokott időben megszólal a csengő, s megérkezik egy jókedvű, életerős fiatal ápoló, aki újrakötözi a sebeket, vérnyomást, vércukorszintet mér, megtornáztatja a bénult végtagot, megsétáltatja azt, aki nehezen és bizonytalanul mozog, hazaviszi és dobozokba rakosgatja a kiváltott gyógyszereket.

Fotó: Bodolai Gyöngyi

Régen tudjuk már, hogy öregedik Európa lakossága. Miközben a születések száma folyamatosan csökken, a várható átlagéletkor a férfiaknál 72, a nőknél 80 évre tolódott ki, s a 65 év felettiek aránya a jelenleginek a kétszeresére nőhet 2050-re. A változó népességi mutatók és a gazdasági válság hatására az Egészségügyi Világszervezet (WHO) Életet az éveknek jelszóval hívta fel a kormányok figyelmét az időskorban megőrzött egészség és cselekvőképesség fontosságára, ami az egészségügyi és szociális rendszerek fenntarthatóságának mindinkább meghatározó feltételét képezi az európai országokban.

Ha megszólal a csengő

Akarva-akaratlanul egyszer minden embernek észre kell vennie, hogy eljön a pillanat, amikor elindul kifele az időből. Ilyenkor számot kell vetni azzal is, hogy az eszményi, aktív öregkor nem jut osztályrészül mindenkinek. Romániában ugyanis a tisztességes megélhetést aligha biztosító átlagnyugdíj s a házastárs után járó csekély utódnyugdíj is az egyre mélyebb elszegényedés felé sodorja az idős korosztályt. Miközben gyermekeik távoli országokban teremtenek önálló életet, akik megbetegednek, s ráadásul a társukat is elvesztik, védtelenné, kiszolgáltatottá válnak. Míg faluhelyen a gazdaságban mindig akad tennivaló, s az emberi kapcsolatok is közvetlenebbek, a nagyvárosi egyedüllét zárkájában nehéz öregnek lenni. Ezért jelent szinte felbecsülhetetlenül jó érzést, ha a szokott időben megszólal a csengő, s megérkezik egy jókedvű, életerős fiatal ápoló, aki újrakötözi a sebeket, vérnyomást, vércukorszintet mér, megtornáztatja a bénult végtagot, megsétáltatja azt, aki nehezen és bizonytalanul mozog, hazaviszi és dobozokba rakosgatja a kiváltott gyógyszereket.

– De ennél is fontosabb, hogy meghallgat, tanácsot ad, vigasztal, mellettünk áll, segít – mondják szinte egy szólamban a marosvásárhelyi Medicare Alapítvány gondozottjai. Van közöttük olyan idős személy, akihez közel két évtizede járnak az ápolók és az önkéntesek. Gondoskodásuknak, a nemzedékek közötti kapcsolatnak, a valahová tartozás erejének köszönhetik az „éveknek adott életet”, ami számukra nem csupán jelszó, hanem biztató, megtartó valóság. Aki a marosvásárhelyi Felsőváros otthongondozói hálózatát kigondolta, s minden nehézség ellenére működteti ma is, dr. Finna Judit háziorvos, főorvos. Pácienseinek levelei alapján rendelőjét az év legjobb Kárpát-medencei praxisai közé sorolták 2012-ben.

Idős pacientúra

–1987-ben, amikor befejeztem tanulmányaimat a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Általános Orvosi Karán, bukaresti kórházakban töltöttem a szakosodás éveit. Az első rezidensi vizsgán alorvosként nyertem el az egykori November 7. negyedben, azaz a Felsővárosban levő körzeti rendelő általános orvosi állását. Bár belgyógyásznak készültem, megízlelve, hogy a magam ura lehetek, a családorvoslásra szakosodtam – számol be a kezdetekről Finna doktornő.

Majd hozzáteszi, hogy pályakezdésekor a reá bízott városnegyed tizennégyezer lakosának a 70-80 százaléka idős személy volt. Gyermekeik közül sokan a megnyíló határok csábításának engedve, a jobb megélhetés reményében külföldön vállaltak munkát, de az itthon maradottaknak sem volt hely a szocialista panelházak szűk lakásaiban, amelyeket nem arra terveztek, hogy több nemzedéknek adjanak otthont. A negyed még álló kis városvégi családi házaiból is kevésben mondhatták el, hogy ne dolgozna külföldön valamelyik családtag. Bármennyire beteg és magát ellátni képtelen volt valaki, az egykori szocialista rendszerből megmaradt barátságtalan, szegényes öregotthonok a magukra maradt idős embereket nem tudták fogadni. Egyébként ez akkor fel sem vetődött, ugyanis szégyen volt az idős hozzátartozókat öregotthonba vinni. Az ígéretek ellenére azóta is jobbára magán- vagy alapítványi intézményekkel egészült ki a hálózat. A végállapotban levő súlyos, fekvő betegek számára pedig az eltelt 22 év alatt sem alakították ki azokat az egészségügyi egységeket, ahol a gondozásukat felvállalhatnák.

A tanítványaim segítségét kértem

– Kezdő orvosként a fővárosi kórházakban szerzett tapasztalatok birtokában a legkorszerűbb gyógyszereket írtam fel magukra maradt idős pácienseimnek, de nemsokára rá kellett jönnöm, hogy még a patikáig sem jutnak el. Tehát az én orvosi munkám fölösleges volt. Kétségbeesetten tűnődtem: mit tehetnék értük? Ekkor alakult meg Marosvásárhelyen a Református Asszisztensképző Főiskola. Igazgatója, dr. Nagy Attila, tüdőgyógyász főorvos, akitől az orvosi ismeretek mellett tartást és méltóságot is lehetett tanulni, megkért, hogy a harmadéves hallgatóknak oktassam a gerontológiát. Miközben naponta gyakoroltam az idősgondozást, s tanultam, hogy a leendő nővéreket oktathassam, eszembe jutott, hogy tanítványaim segítségét kellene kérnem. Meglepően sokan jelentkeztek. Volt egy ápoltunk, idős leukémiás tanárnő összeroppant csigolyákkal, akit hat diák látogatott, s kérésére a házi munkában is segítettek, ő pedig mesélt, tanítgatta őket. Évente 14-15 önkéntes hallgató jelentkezett, akikkel havonta átlagosan száz olyan beteget látogattunk, akik képtelenek voltak eljönni a rendelőig. Bár néhányan lemorzsolódtak, a tanév végéig négy-hat hallgató mindig maradt, akik komolyan vették az önkéntesen vállalt feladatot, s a heti egy alkalom helyett, ha a szükség úgy kívánta, akár naponta is elmentek a betegekhez. Ma is él egy olyan idős nő, akit 1993-ban agyvérzés után járni és beszélni is újra megtanítottunk.

Medicare – a hivatalos keret

– 1990 után megérkeztek az első külföldi segélyek, s a lelkesedés hangulatában baráti társaságunk azon töprengett, hogy hivatalos keretet kellene adni annak, amit az önkéntesekkel végzünk. 1992-ben három jó barátunk a férjemmel együtt létrehozta a Medicare Alapítványt. Mindenik alapító tagnak volt egy elképzelése arról, hogy milyen tevékenységekre nyílik mód az alapítvány keretében. Ezekből végül is az otthongondozás szervezett formája maradt meg. 1991-ben ismerkedtünk meg az egyesült királyságbeli JOY segélyszervezettel, amely 1990 óta hozott támogatást Románia különböző vidékeire. Vezetője, dr. Kathy Tedd orvosnő, akit azóta Marosvásárhely tiszteletbeli polgárává választottak, sok segéllyel (mankó, tolószék, élelmiszer, kötszer, gyógyszer, kórházi felszerelés stb.) támogatta és támogatja alapítványunkat. Amikor meggyőződtek, hogyan dolgozunk, felajánlották, hogy két ápolónak biztosítják a havi fizetését, abban bízva, hogy később elő tudjuk teremteni a működésünkhöz szükséges összeget. Ez utóbbi sajnos azóta sem járt sikerrel. Idővel orvostanhallgatók is besegítettek. Az első önkénteseink között volt Zalányi János és Simény Adél (őt egy időre alkalmaztuk is), akik elismerésre méltó empátiával foglalkoztak az idős emberekkel. Bár máshol dolgozik, Zalányi János ma is látogatja a 93 éves Temesvári Krisztinát, akit a férje halála után kezdtünk el gondozni, begyógyítottuk a sebeit, felfedeztük és kezeljük a cukorbetegségét. Bár időközben szült és orvosi rendelőben dolgozik, Simény Adél sem hagyta el régi gondozottjait. Számukra a szőke, kisgyermekes fiatalasszony ma is családtagnak számít.

– Nem vagyok beszédes, hallgatni szeretek, s tudom, hogy a pontos időben mennyire várnak. Jó érzés, hogy azzal is segíthetek, ha egyszerűen csak meghallgatom őket. Ha egyéb tennivaló nincs, beszámolnak a heti gondokról, s megkönnyebbülnek, mivel a családtagokkal sokszor nem jut idő egy alapos beszélgetésre.

Az állandó alkalmazottak mellett szinte felbecsülhetetlen azoknak a fiataloknak a száma és a munkája, akik az évek során ingyenesen vagy csekély anyagi juttatás fejében ápolták az idős embereket. Köztük Lakó Andrea asszisztensnő, aki nyolc év után lett egy ikerpár boldog édesanyja, s szakszerű segítségére mindig számítani lehetett, hiszen intenzív terápiás múltja mellett szinte tíz évig önkénteskedett az alapítványnál. A többiek nevét hosszú lenne felsorolni.

Az Egyesült Államokból jött segíteni

Időnként külföldi önkéntesek is jelentkeztek az egyre ismertebbé váló Medicare Alapítványnál. Köztük volt egy termetes férfi is, aki az Egyesült Államokból, Detroitból érkezett.

– Kezdetben azt hittük, hogy eljött csodát látni, s valószínűleg sok baj lesz vele, kísérgetni kell, fordítani neki, s az első nehéz beteg mellől futásnak ered. Hamarosan azonban hozzáértésével, pontosságával, megbízhatóságával Dick Draper, az amerikai önkéntes beteggondozó nélkülözhetetlenné vált. Öt éven át járta a várost, megsétáltatta azt, aki egyedül nem tudott volna kimozdulni, sebet kötözött, masszírozott, vérnyomást mért, játszott, kártyázott, megjavította az elromlott csapot, s beszélgetett (ami a nyelvi nehézségek ellenére is sikerült neki), vagy egyszerűen csak megigazított egy lepedőt. Tette azt, ami az alapítványunk célja volt, enyhítette a kiszolgáltatottságot, feledtette, hogy a betegség legyőz, oldotta az egyedüllétet. Ott ült a haldokló beteg mellett, aki nélküle egyedül maradt volna, felváltotta a fáradt hozzátartozót, odafigyelésével erősíteni tudta az egyedül maradt betegek emberi méltóságát, elhitette velük, hogy fontosak valakinek.

Amikor kiderült, hogy hivatásos bohóc is egyben, a betegápolók és a gondozottak közül négyet megtanított a mesterségre, ami lehetővé tette, hogy elindítsuk a bohócdoktor programot a kórházban ápolt súlyos beteg gyermekek felvidítására – emlékezik Finna doktornő.

Székház a JOY jóvoltából

Az angol JOY segélyszervezet támogatásával 15 év után, 2006-ban vált valóra a régi álom, hogy az alapítványnak a munkájukhoz méltó székhelyet vásároljanak, ami az állami támogatás elnyerésének feltételét is képezte egyben. Továbbra is két egészségügyi asszisztensnővel és sok segítővel látják el a több mint száz idős személyt. Bartha Imola 13 éve dolgozik az alapítványnál, 1999-ben önkéntesként kezdte, s hamar kiderült, hogy „valóságos ékszer”, ahogy Dick Draper a munkáját értékelte. A vékony, mozgékony, kislányos asszisztensnő azzal a különleges tulajdonsággal rendelkezik, azt az érzést kelti a betegben, hogy bármit lehet kérni tőle. Hatalmas erő, kifogyhatatlan energia kell ehhez.

– Ha valami gondom van, telefonálok, s azonnal intézkedik. Mindig nagyon kedvesen szól hozzám. Bár a gyermekeim is rendszeresen látogatnak, a szakszerű ápolást, amely segített, hogy az agyvérzésekből felgyógyuljak, neki köszönhetem – mondja a 80 éves Peti Irma, akihez jelenleg Bartha Imola mellett András Nándor jár. Nándort, aki a Caritas segélyszervezetnél dolgozó édesanyja hivatását folytatja, 2009-ben alkalmazták a Medicare-hez, s a városszéli, magánlakásokból álló kicsi utcák lakóinak látogatását bízták rá.

– Jó érzés, hogy segíteni tudok, és látom, hogy elégedettek velem. Szavait erősíti meg a Győrffy család is, akik jól ismerik az úgynevezett Fürszt-telep lakóinak életét, ahol hajdanán olyan segítőkész emberek éltek, akik a szomszéd felrobbant házát is képesek voltak újraépíteni.

Az értelmes munka öröme

– Szépek, fiatalok, s ahelyett, hogy szórakoznának, szeretettel járnak hozzánk, felvilágosítanak, türelmesen kezelnek, elhozzák a gyógyszereinket. Ezt meg sem lehet köszönni, mondja a két idős hölgy, Illyés Mária Erzsébet és Hoţa Ilka. Egyikük, aki 38 évig maga is nővér volt, szükség esetén besegített az alapítványnak, s injekciót adott a szomszédságban lakó betegeknek. Egyébként nem ő az egyetlen. Volt olyan ápoltjuk, aki 13 évig az ágyban feküdt, mert csípőprotézisét másnak operálták be. Miután a Medicare közbenjárására új protézist kapott, s a műtét után talpra állt, munkára jelentkezett az alapítványnál. Később, amikor rákban megbetegedett, a Medicare ápolta haláláig.

– Ebben a tevékenységben az a megkapó, hogy a szeretet, amit adni tudunk, hamar megtérül. A körzet utcáin nem tudok úgy végigmenni, hogy ne állítanának meg többen is. Tanácsot kérnek, hallgatnak ránk, fontos számukra a véleményem, s mindez az értelmes munka örömével tölti el az embert. Van, aki azt mondja, hogy semmi egyebet nem vár, csak a nyugdíját és minket, Irma néni „édesanyám gyermekeinek” nevez – hogyne esne jól, bizonygatja Bartha Imola.

Az alapítvány munkatársai igyekeznek különleges alkalmakkor is oldani az egyedüllétet, feledtetni a betegséget. Sok idős gondozottjuk számára a közelgő ünnep hangulatát a 18 éve rendszeresen megtartott Medicare-karácsonyok teremtik meg.

A hőskorszak lejár

Bár az alapítványnak két éve szerződése van az egészségbiztosítási pénztárral, a hosszú éveken át remélt segítség a törvényes megszorítások és a bürokrácia útvesztőiben korántsem nyújtja azt a biztonságot, amire számítottak. Az 1990-es ápoltakból egyre kevesebben maradnak. Megváltozik a lakosság összetétele, s a frissen nyugdíjazottak jobb egészségi állapotban aktívabb életet élnek, de betegség esetén a jelenlegi átlagnyugdíjból lehetetlen a magán-idősotthonok költségeit fedezni. Mivel az állam által fenntartott intézményekben továbbra is reménytelen helyet találni, az otthoni ápolás, amely jóval olcsóbb és emberközelibb az intézményi ellátásnál, még sokáig szükséges marad. Ami külföldi segítség nélkül csak akkor válik fenntarthatóvá, ha az Egészségügyi Világszervezet ajánlásait figyelembe véve, s a törvényes előírásokat a romániai valósághoz igazítva a Medicare Alapítvány hozzájuthat a szükséges és megérdemelt állami és helyhatósági támogatáshoz. A hőskorszak, a külföldi segélyek ideje ugyanis lejár, s minden országnak fel kell vállalnia az egészségükben megrokkant, magukra maradt idős személyek gondozását, hogy emberi méltóságukat megőrizve élhessék meg nyugdíjas éveiket.