Szerénységből tízes..., húszas
2011-04-20 16:44:51
- Nagy Székely Ildikó
Bajusz Laji sokat utazott.
Bajusz Laji sokat utazott. Hajnalonta már ott ücsörgött a főtéri buszmegálló piszkossárga padján, és várta a városszéli mamutboltokig ingyen zötyögtető kisbuszokat. Ha nagyon fázott, más járatokra is felszerénykedett. Sebtiben jegyet váltott, aztán, félig-meddig a sofőrülésnek támaszkodva, nézelődött. Legtöbbször befelé, a táj csak a leszállás előtti pillanatokban érdekelte. Soha nem ült le, mindig ott görnyedezett elöl, az ajtó mellett.
– Pihenjenek csak az idősebbek meg a hölgyek – állt ellen, ha hátratuszkolta a tömeg. Időnként, főleg megállóközelben, megkérdezte utastársaitól, mennyi az idő. Ilyenkor az is gyakran előfordult, hogy nekiütközött valakinek. Gyorsan elnézést kért, aztán, amint lehetett, nyitotta is az ajtót.
Egy idő után a sofőrök már messziről felismerték, és mindig, mikor fellépett a buszra, behajlított kézfejjel jeleztek az utasoknak. Laji kisebb összegekre „utazott.” Maroktelefonokkal, ékszerekkel nem foglalkozott, a „menetek” végén legfeljebb 10-20 lejjel gyarapította napi szerzeményét. Ha ellenőrök állították meg a járművet, kihúzta magát, úgy mutatta a jegyet. Néha, mikor potyautast „fogtak” az egyenruhás hátvéddel színre lépő, fáradt arcú kontrollok, minden arcizmával sajnálkozott. Felszállás előtt fel-felhajtott egy fél decit, olyankor kicsit még bántotta is, hogy vele senki nem foglalkozik. Ilyen a szerény ember sorsa – motyogta ilyenkor, miközben lehunyt pillái alól figyelte, hogy szállítja le a szabálysértőt az igazságtevő csapat. Aztán mindig talált a közelében egy tisztességesnek tűnő utast, akivel meg lehetett osztani a keserűséget.
– Ha még sokat állunk, a főnök kirúg. Nem tudja véletlenül, mennyi az idő?... Már nyolc? Inkább gyalog megyek.
