Egy ősidőkbe vesző történet, amely mindmáig tart, amelynek legendás örökségét máig hordozzuk, amely minket mint identitást máig meghatároz. Pedig e történetnek – a jelenlegi történelemtudományi kutatások szerint – majd háromnegyed évezrede, napra pontosan pedig 725 éve vége szakadt. Ekkor – 1301. január 14-én – halt meg 36 éves korában Budán III. András, az utolsó Árpád-házi király. És vele együtt férfiágon kihalt a mitikus eredetű dinasztia, az országalapító szent családja, az egyik legjelentősebb európai uralkodóház, amely háromszáz éven át kormányozta királyai révén az általa alapított országot.
Nem csak egy „egyszerű” királyi házról van szó, hanem egy olyan dinasztiáról, amely országot hozott létre, amely népét – politikai eszközökben nem válogatva – európaivá változtatta, amely nem csak egy kis fejedelemséget, hanem hol okos politizálással, hol tűzzel-vassal egy annyira erős királyságot teremtett meg, amely később az egyik legjelentősebb európai hatalommá válhatott. Népességét kereszténnyé tette, és ezzel kiemelte abból a sorsból, amelyre az itt tanyázó vagy erre portyázó sztyeppei népek jutottak: megmentette a magyarságot a teljes eltűnéstől, a biztos kihalástól. Természetesen több hatalmas európai királyi dinasztia létezett és létezik mindmáig, de olyan, amelyik országot alapít, annak népét európaivá kényszeríti, majd uralkodik fölötte háromszáz esztendeig, miközben létrehoz egy erős, külpolitikailag is elismert országot, nos, olyanból jóval kevesebb.
Jellemző a ház korabeli elnevezése is: a dinasztia tagjai soha nem nevezték Árpád-háznak a családjukat. Az elnevezést 1770-ben Palma Károly Ferenc alkotta meg, Pray György kutató munkásságára alapozva. Pray maga pedig a Szent Istvánnal kortárs Bíborbanszületett Konstantin császár állítását tartotta elfogadhatóbbnak, aki szerint Árpád volt a magyarok első fejedelme, nem pedig Álmos. A dinasztiát maguk a kortársak a szent királyok nemzetsége néven említik, és gyakran annak tagjai is így hivatkoztak a családra. Nem véletlenül, és nem is fellengzősen: az európai uralkodóházak közül a legtöbb katolikus szentet az Árpád-ház adta – nyolc uralkodót avattak szentté vagy boldoggá, közülük kettőt az ortodox egyház is szentként ismer el. A család ágai kiterjedt házassági kapcsolataik révén Európa szinte mindegyik szegletébe eljutottak, Árpád-vér csörgedezett például a Habsburg, a Bourbon, az Anjou, a Jagello és a Valois dinasztiákban, de Árpád-házi hercegnő volt Skóciai Szent Margit is, Szent István unokahúga vagy unokatestvére, minden angol királynő ősanyja, aki III. Malcolm skót király feleségeként óriási befolyást gyakorolt a kora középkori Skócia egészére. Érdekes élmény volt az ősi Edinburgh városában meglátogatni Skócia legrégebbi, ma is álló épületét: a hatalmas edinburghi várban, Szent Margit egykori lakhelyén, a 12. században emelt apró kápolnát, amelyet Skóciai Szent Margit emlékére építtetett I. Dávid skót király. A legrégebbi skóciai épület egy Árpád-nemzetségbeli szent tiszteletére emeltetett, közel 900 évvel ezelőtt.
Az Árpád-ház a 14. században teljesen kihalt, utolsó női tagja, Tössi Boldog Erzsébet királyi hercegnő 1336 és 1338 között hunyt el – a svájci Töss városának címerében mindmáig az Árpád-házi kettős kereszt látható. És noha a dinasztia már 725 éve nem létezik, mi itt mindannyian nekik köszönhetjük, hogy ezen a földrészen élhetünk, az évszázadok folyamán csak kevéssé változott nyelvünket beszélhetjük, és nem csak a történelem futó lapjain emlegetnek bennünket az avarokkal vagy a besenyőkkel együtt, hanem élő, lélegző közösség vagyunk egy folyton megújuló Európában. Mert mi az igazi örökség, ha nem az, amely egy ezer éve fennálló nemzetet eredményezett?
És ezt az aktualitást az Árpád-háztól senki sem veheti el.
