2024. july 6., Saturday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Szellemek

Endre a faóriásoktól még meg nem fosztott városrész legvidámabb lakóközösségéhez tartozott.

Endre a faóriásoktól még meg nem fosztott városrész legvidámabb lakóközösségéhez tartozott. Kora tavasztól késő őszig minden este ott ült szomszédaival a szürke tekintetű tömbház tövében, az összecsukható, kártyalapokkal vagy römikockákkal teli asztalka előtt. A játék közben nagyokat nevető ötvenesek társasága évszaktól és időjárástól függetlenül üdülőtelepi hangulatot árasztott a lakótelepi félhomályban. Endre semmiért sem hagyta volna ki ezeket az együttléteket. Csodálkoztak is a barátok, amikor egyszer nyolc után nem battyogott le kopott fehér konyhaszékével a soron következő pókerpartira.

– Akkor változott meg minden, amikor a lányom férjhez ment – kezdett bele történetébe egy nyárvégi reggelen. Egy padon üldögélt a közeli sétányon, és amikor elmentem mellette, a pontos időről érdeklődött. Hangja elárulta, hogy teljesen mindegy neki, hány óra van, csak beszélgetni szeretne valakivel. Zsebéből kék folyadékkal megtöltött üveget húzott elő, a szájához emelte, közben lehunyta vörös szemeit.

– A lányom egy diplomás gazembert választott magának. Amíg udvarolni járt hozzánk, mi voltunk a feleségemmel a mintaszülők, sokszor virágcsokrot, csokoládét hozott az asszonynak, velem meg leült meccset nézni. Tudta, hogy kell megfogni minket, az biztos. A lányom mindig azt mondogatta, hogy szeretethiányban szenved, az anyja ugyanis még kiskorában otthagyta, és a nagynénjéék nevelték fel. Természetes volt, hogy az esküvő után a fiatalok nálunk maradnak, legalább addig, amíg bankkölcsönnel vagy valahogy sikerül lakást vásárolniuk.

– Mikor kezdődtek a konfliktusok?

– Eleinte minden rendben volt, nem vettem észre semmi gyanúsat. Esténként rendszerint kiültem a barátokkal a tömbház elé kártyázni, römizni, mit csináljak, nálunk ilyen összetartóak az emberek. Hívtam őt is, de sohasem akart csatlakozni. Egyszer a lányomnak munkaügyben el kellett pár napra utaznia. Szürkületkor lementem a haverekhez, ahogy szoktam, de otthon felejtettem a cigarettámat, így hazaléptem egy percre. Arra lettem figyelmes, hogy a nagyszobában vihorásznak. Benyitottam, és ott találtam azt a szemétládát a feleségemmel... Elborult az agyam, nekik szöktem. Azzal csillapítottak, hogy hiába csinálom a „fesztivált”, bármit mondok a lányomnak, ők úgyis letagadják. Úgy is lett. Az én naiv kislányom persze elhitte a hazugságaikat. Sőt, azt vetette a szememre, hogy mindig is elleneztem a kapcsolatát, és most így akarom őt elválasztani a párjától. Azzal fenyegetőzött, hogy elköltöznek, és a feleségemet is magukkal viszik. Az asszonyt egyébként mintha egészen kicserélték volna, szóba sem áll velem. Azt sem tudom, hogy mikor kezdődött a viszony közte és a vejünk között. Hetek teltek el a leleplezés óta, volt időm belátni, hogy fölösleges minden erőfeszítés, itt már semmi nem változik. Az utóbbi napokban azonban történt pár furcsaság. Nem is tudom, hogy mondjam el magának. Biztos azt hiszi majd, hogy őrült vagyok.

– Mondja csak el nyugodtan.

– Na, jó. Tudja, biztonsági őr vagyok egy cégnél, és nemrég, amikor hazajöttem a munkából, erős gázszagot éreztem. Senki sem volt otthon. A konyhába rohantam. El voltak csavarva a kályhán az égők, ráadásul az ablakok is be voltak csukva, pedig régebb mindig nyitva hagytuk, hogy járjon a levegő. Aztán két napja nem találom a bankkártyámat, amire a fizetésemet utalják. Tudják, hogy a jelszó nélkül nem boldogulnak vele, mégis arra gondolok, hogy ők vehették el. Az az igazság, hogy már nem érzem biztonságban magam a saját otthonomban. Sem a feleségem, sem a lányom nem érintkezik velem, úgy jönnek-mennek körülöttem, mint valami szellemek.

– Nem gondolt arra, hogy a nyitva hagyott gázcsap és a bankkártya miatt a rendőrséghez fordul?

– Úgysem hinnének nekem. Mióta purgatóriummá vált az otthonom, nem bírok meglenni ital nélkül. Éhség ellen is jó, szívfájdalom ellen is. Így viszont szóba sem állna velem a hatóság.

– Hogy tud így munkába járni?

– Egy hete betegszabadságon vagyok.

– Valakitől mégiscsak segítséget kellene kérnie.

– A testvérem Olaszországban él a családjával. Nem túl közeli a kapcsolatunk, de arra gondoltam, hogy írok neki, és megkérem, engedje meg, hogy meghúzódjak nála egy ideig. Aztán majd meglátjuk, mi lesz.

Mikor elköszöntem, újra rám emelte tűzszínű szemeit.

– Ugye, hihetetlen ez az egész? – kérdezte, aztán újra a zsebébe csúsztatta sárgás ujjait. Az üveg alján még volt pár korty.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató