Több irányba mutat, csábíthat a könyvcím, aki a szerző munkásságát ismerni véli, be is skatulyázhatja egy bizonyos vagy tetszőleges térségbe, de aki igazán ismeri, az nem dönt elhamarkodottan, tudja, hogy egyetlen szó, fogalom, gondolat, régi emlékfoszlány is alaposan képes felpiszkálni Markó Béla fantáziáját, mozgósítani parttalan irodalmi, szellemi arzenálját, és ekképpen elrepíteni az olvasót a létező vagy nem létező világ bármelyik szegletébe. Hagyjuk tehát az új könyv sejtelmes borítóján látottakra alapozott helymeghatározó tippelést, lapozzunk a belső oldalra. Azon már meglepődhetünk: a cím alatt egy lakonikus műfaji (?) besorolás olvasható: próza. Na, ezen valószínűleg már többen elcsodálkozhatnak. Az eltelt évtizedekben megjelent és az utóbbiban igencsak sűrű gyakorisággal kiadott köteteinek döntő hányada versgyűjtemény, ritkábban esszé- és publicisztikai válogatás. Fordulatra számíthatunk, prózára vált át a lírikus? Erre főleg azok figyelnek fel, akik azt várják, azt szeretnék, hogy a költő, a politikus, a szerkesztő, gondolkodó, az immár sok mindent megélt Markó Béla, az erdélyi magyar közösség egyik legmeghatározóbb személyisége a memoárírás terén is tegye le a garast, idézze fel mindazt, amit máig megtapasztalt, és mondjon el erről minden fontosat, amit érdemesnek tart. Hamar kiderül, hogy ez a könyv nem az a könyv, a kötetbe szedett huszonegy (a tartalomjegyzék szerint csak húsz) novella, tárca, esszé, rövidpróza nem önéletírás, nem történelmi tanúságként visszatekintő emlékirat, amire egyesek (sokan) ösztönöznék. De mindenképpen valami olyasmi is. Nem összefüggően, nem időrendben, nem rendszerbe szedve, átgondolt szerkezetre építve, hanem szabadon csapongva, az aktualitás jegyében mozaikszerűen szétszóródva, kaleidoszkópszerűen összeállva, mindenképpen érdekesen, színesen, elgondolkodtatón, a szerzőre jellemző szókimondással minden benne van a mai életünkről, gyötrődéseinkről, és az is kirajzolódik, honnan jutottunk ide. Felmerülhet az emberben olvasás közben, vajon Markó Béla is kedvet kapott a váltásra? Annyi költői megnyilatkozás után felüdülésként éli meg a prózai írásmódot? Vagy csak a sajtó, a média ilyenszerű sürgetése, felkérése hatott rá ennyire? Ez is lehetséges, tény, hogy a kötetbe került több írásával folyóiratban is találkozhattunk. De fikciós prózai műveket azért aligha várhatunk tőle. Ő maga is kijelentette ezt nemegyszer, ebben a könyvében is elmondja. A Töltényhüvelyek a fűben című kisprózáját például így kezdi: „Képtelen vagyok újat kitalálni. Írom, amit hoztam magammal. A gyerekkorból. A kamaszkorból. A katonaságból. Izgalmasak a katonaemlékek. Akkor is, ha békeidőkben voltál katona. Gyűjtenem kellett volna ezeket is. Lusta voltam. Inkább verseket írtam.” Itt megállok. Akárhol ütném fel a kötetet, mindenütt ott van a konkrétumba öltöztetett személyesség. A múltba, gyermek-, kamasz-, ifjú-, felnőttkorba ágyazott jelen. Mint a verseiben, főleg az utóbbi pár esztendőben írtakban. Amelyeket szikár, már-már prózai nyelvezettel megfogalmazott szabadverseknek neveztünk. És már-már prózának érezhettünk. Ugye milyen érdekes? Most a kötet egyik-másik prózájára mondhatjuk, hogy lírai. De hát igazán fontos ez? Legyen jó, legyen őszinte, akár vitát keltően is igaz, ami benne van, a műfaji határok elmosódhatnak. Akkor pláne, ha kellő irónia és önirónia is társul mindehhez, mint ebben a Kalligram-kiadványban is. És persze kellő nyitottság az olvasó részéről.
*Markó Béla: A nem létező ország, Pesti Kalligram, Budapest, 2025
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
