A többi átszínesítés, lokális magánhangzóejtés, furfang és anekdota. Némi kis hadi romantikával keverten.
Néhány évvel ezelőtt folyt némi ízetlen és szenvedélyektől sem mentes vita arról, hogy a Székelyföldön vagy azon kívül a székely megyékből (székekből) származók, itt is, ott is élő véreink magyarok vagy székelyek? A kérdésfeltevést az a rosszul megemésztett regionalizmus és heveny székelységérzet, gőzös kivagyiság eredményezte, amely történelmi ismeretek és perspektíva híján, műveltségből elégtelen képzéssel, botorul összevillázott éntudattal a vagyot részesítette előnyben az éssel vagy azazzal szemben.
Ezzel a kérdést akár le is zárhatnánk, ha nem tudnánk, hogy a megzavart, le nem tisztult tudatban továbbra is ott gomolyog az áldilemma. Az önazonosság zavaraiért az oktatás, a propaganda, a sajtó- és autonómiakampányok, a családokban továbbadott legendáriumok, a mély tudati homály tehető felelőssé. Na meg az asszimilációtól való alapos félelem. De leginkább a Ceauşescu-korszakban egyszer már felmelengetett népszámlálási szempont, kritérium, kérdőívi pont, amellyel az egyénre rákérdezve, a biztos székelyt írt be, ha azt diktáltak neki – eddig semmi gond –, s a hivatal nem összesítette, nem számította hozzá akaratlagosan (a történelmi együvé tartozás tagadásával) a magyarhoz. Ezért számunk már akkor is fogyott papíron. Azóta, hajaj, hányféleképpen…
Akkor (a totálkáros rendszerben) is azt mondogattuk, persze csak magánemberként, mert ennek nyilvánosan hangot adni nem vallott önvédelmi bölcsességre, hogy székelynek vallani magad népszámláláskor, etnikai színvallásként és nem néprajzi tényként, majd olyan, mintha a népszámlálónak a craiovai oltyánnak és nem románnak diktálná be magát, a földrengésfalvi – vráncsainak és a szucsávai – dél-bukovánnak. Ez utóbbiak ugyanis táji-földrajzi fogalmak, nem népmozgalmi-statisztikaiak.
A román népszámlálások eme finom magyarságcsökkentő tablettáját még a nagy Iorga találta ki, amikor nem tudta megnyugtatóan megmagyarázni, hogyan lehetséges, hogy a „román nemzeti terület” kellős közepében, sok oldalról a románsággal (nem moldovánokkal és ardélányokkal) körülvéve él egy magyarul beszélő, gondolkodó, történetileg odagyökerezett csoport. Ugyanis az előtte is világos volt, hogy egy archaikusabb magyarság él a Kárpátok lejtőin, zárt medencéiben és a Mezőség egy részén, az Aranyos folyásánál vagy odaát Moldvában. És akkor zeusz a tragacsból (deus ex machina) kitalálta minden bizonyíték híján, hogy a székelyek: elmagyarosított románok. Holott a székelység többé-kevésbé önkéntesen csatlakozott több mint 11 százada a magyarsághoz, lett annak előőrse, faltörő kosa, védpajzsa, és vette át nyelvét, szokásait, gondolkozási módját. Világképét. Adta hozzá saját csoporttudatát, fantáziáját, tréfás kedvét, keservét. A többi átszínesítés, lokális magánhangzóejtés, furfang és anekdota. Némi kis hadi romantikával keverten.
A Székely Nemzeti Tanács még nem hirdette meg a székely ősvallás (?!!) felelevenítését, áttérést a kereszténységről a rabonbánok világára, de nincs messze az idő, ha ennek az állami furfangnak, megosztó cselnek a sokaság bedől.
Végezetül Tamási legalább annyira magyar, mint Kacsó Sándor székely. Petőfi Sándor a Felvidéken és Csíkmenaságon is nemzeti költő marad. Arany János jobb székely alföldi hajdúivadékként, mint Haidu Victor Adrian Păunescu fegyverbarátjaként.
