Beszélgetés Cseh Katalin költővel, tanárral 65. születésnapján
– Kedves Katalin, ezer szállal kötődsz Kolozsvárhoz, de valójában erdőszentgyörgyi vagy, ott születtél; mire emlékszel vissza?
– Erdőszentgyörgyön születtem, ott töltöttem felejthetetlen gyermekkoromat. Nagyon sok éles emlékem van, amelyek filmszerűen peregnek előttem, és hangulatvilágukban is erőteljesek. Például amikor önfeledten bújócskázunk (cákcálézunk) a hatalmas kertben, vagy boltost játszunk a pincelejárónál, babázunk a gabonás előtt, cserebogárra vadászunk, szalvétagyűjteményünkkel büszkélkedünk, szalvétákat csereberélünk, lelkesen számháborúzunk az osztálytársakkal. Az apám ültette almafák a templomkertben, anyám meseszép virágoskertje, Peti, a fekete tacskó, Icike, az ajtónyitogató cicánk – egy karnyújtásnyira vannak tőlem, ha behunyom a szemem. Erdőszentgyörgyi emlékeimet most sorozatban közli a Napsugár. Valós történeteket írtam és írok, fikciós elemekkel kiegészítve.
– Milyen volt az elemiben a tanító nénid, az osztálytársak, hát a felsőbb osztályokban?
– Emlékszem arra a szeptemberi napra, amikor először mentem iskolába. Meg voltam győződve, hogy ez is olyan lesz, mint az óvoda, azaz akkor megyek, amikor kedvem tartja, s ha történetesen valami számomra nem tetsző dolog történik, máris hazamehetek. Aztán szép lassan, fokozatosan megértettem: bizony az iskolába járás kötelező. Általában szorongva indultam reggel, és szorongásomnak fizikai tünetei is voltak, például nagyon izzadt a tenyerem. Sokszor össszemaszatoltam emiatt a füzetlapokat. Eszembe jutnak a kínkeserves szépírásórák, amelyek rendszeresen frusztráltak. Csúnyán írtam, s ha szidást kaptam ezért a tanító nénitől, akkor még esetlenebbek lettek a betűim. Kialakult egy ördögi kör, amelyből szinte lehetetlen volt kitörnöm. Csak a szépírásórától rettegtem, más órákon már jobban éreztem magam.
Aztán, a hatodik osztály befejezése után elköltöztünk. Szeretettel gondolok Simon Alpár osztályfőnökömre, biológiatanárra, Jakab Gyöngyi magyartanárnőre, Mezei Horváti Judit angoltanárnőre, valamint romántanárnőimre: Ordean Karolára és Sorbán Daniellára. Hárman közülük (Simon Alpár, Mezei Horváti Judit, Ordean Karola) már az égi katedrán folytatják hivatásukat.
Osztálytársaimat meg a korombeli pajtásokat kedveltem, rájuk is szeretettel gondolok, azokra is, akik már nincsenek az élők sorában. Önfeledten, teljes odaadással tudtunk játszani, sokszor a napszakokról is megfeledkeztünk, főleg a nyári vakációkban, reggeltől estig kint voltunk. Mai divatos szóval: igazi flow-élményben volt részünk. Valahányszor Erdőszentgyörgyre megyek, például könyvbemutatók alkalmával, egykori osztálytársaimmal (Esztivel, Ilonkával, Tündével, Ferivel és Jenővel) rögtönzött minitalálkozókat tartunk illatos kávé és süti mellett. Olyankor lubickolunk a gyermekkori emlékekben, de az aktuális problémákat is megtárgyaljuk. Mindig jól érezzük magunkat egymás társaságában, valami láthatatlan és megnevezhetetlen szál fűz össze bennünket.
– Mikor jött a váltás a te életedben: azaz amikor Erdőszentgyörgyről Kolozsvárra költöztetek?
– A hetvenes évek első felében kerültünk Kolozsvárra. Édesapám a Farkas utcai templom lelkipásztoraként folytatta papi hivatását. Ő egy fél évvel hamarabb állt szolgálatba, mi pedig, édesanyámmal meg a bátyáimmal együtt az 1973–74-es tanév befejezése után költöztünk a kincses városba.
– Mit „cipeltél” magaddal?
– Nagyon megviselt a váltás, tulajdonképpen akkor ért véget a gyermekkorom, és elkezdődött egy egészen új, ismeretlen életszakasz. Tizenhárom éves voltam, vagyis a legérzékenyebb korba értem. Alkatomnál fogva addig is szorongtam, ebben a megváltozott élethelyzetben viszont ez csak fokozódott. Kisebbrendűségi érzésem támadt az új osztályközösségben, hiszen többnyire elit szülők okosabbnál okosabb gyerekei közé csöppentem. Aztán a második tanítási hét első magyaróráján fogalmazást íratott Máté Piroska tanárnő. Arra kért, vessük papírra, hogy milyen érzésekkel jöttünk vissza az iskolába a nyári vakáció után. Én őszintén leírtam azokat az érzéseimet, aggályaimat, félelmeimet, amelyek a költözés után kavarogtak bennem. Remegő hanggal olvastam fel az osztály előtt. Miután a tanárnő megdicsért, eloszlottak a kétségeim. Nagyon jólesett az a dicséret, s éppen jókor jött… Megerősített abban, hogy bíznom kell a képességeimben.
Az erdőszentgyörgyi iskola megalapozta a tudásomat, Kolozsváron sem vallottam szégyent. A reál tantárgyak itt is, ott is nehezebben mentek, de azért igyekeztem. A kincses várost aztán szép lassan megszerettem, ma már teljes értékű otthonomnak érzem. Erdőszentgyörgynek ugyanakkor, amíg élek, kiemelt helye lesz a szívemben: híven őrzi a gyermekkoromat.
– Mikor kezdtél verset írni; emlékszel még az első próbálkozásra? Hol jelent meg?
– Másodikos koromban született első verspróbálkozásom, így hangzik: Szép hegy, nagy hegy a Kárpátok, / akárcsak egy szürke ló. Később az Ifjúmunkás, az Igaz Szó és az Utunk hasábjain jelentek meg verseim.
– Ki volt az a költő, író, akivel először találkoztál személyesen Kolozsváron, szóba állt veled, és a vers csodálatos világába igyekezett elkalauzolni?
– Marton Lilinek mutattam meg néhány versemet. Lili néni rendkívül rokonszenves, karizmatikus egyéniség volt. Az volt az érzésem, hogy a mesék világából lépett elő, amikor megszólalt. Általa ismerkedtem meg Egyed Péterrel, aki az első verseskötetemet, a Szófogyatkozást szerkesztette1. Emlékezetes, minden szempontból hasznos találkozások, beszélgetések voltak ezek.
– Később kik voltak számodra a költészet kolozsvári vagy nem kolozsvári tanítómesterei?
– Később megismerkedtem Lászlóffy Csabával, akivel jókat beszélgettünk versírásról, ihletről, kételyekről, szárnyalásról és megtorpanásról. Ő szerkesztette a Szabadság napilap Tetőn című szépirodalmi rovatát. Több alkalommal is jelentek meg verseim ebben a rovatban. Egyed Emesével is közelebbi kapcsolatba kerültem. Jó néhány könyvbemutatómat ő moderálta. Közvetlen, családias légkörben zajlottak ezek a találkozók. Nem utolsósorban nagy hatással volt rám Székely János költő, író, az Igaz Szó egykori főszerkesztője, akitől tizenegyedikes diákként többoldalas válaszlevelet kaptam a szárnypróbálgatásaimra. Jó pedagógiai érzékkel először a pozitívumokat emelte ki, aztán fokozatosan rátért a hiányosságokra. Nem vette el a kedvemet az írástól, sőt, biztatott. Ma is nagy becsben őrzöm a tőle kapott leveleket.
– Egyébiránt: mi a jó vers titka?
– Azt nem tudom, hogy mi a jó vers titka. Ha tudnám, akkor többnyire csak jó verseket ír(hat)nék. Hol maradna a kétely, a vívódás, a belső küzdelem? Ezeket nem lehet megúszni, és ezektől lesz keservesen-szép ez a folyamat.
– Igaz, hogy nehezebb gyermekverset írni, mint felnőtteknek szólót?
– Kányádi Sándor szerint a gyermekirodalom olyan, mint egy szövőszék, amelyen felnőtt és gyermek számára egyaránt szőnek ruhát, csak éppen más szabással, más formában és más színben. Közismert, hogy Weöres Sándor eredetileg nem gyerekolvasóknak szánta később gyermekverseknek minősült alkotásait. Ez is azt bizonyítja, hogy vékony a határ a gyermekversek és az úgynevezett felnőttversek között. Mindkettő írásához megfelelő felkészültség, ihletettség és kellő alázat szükséges. Amikor gyermekverset írok, akkor magam elé képzelek egy gyereket, és gondolatban párbeszédet folytatok vele. Ugyanezt a felnőttversek írásakor is megteszem, csak a képzeletbeli beszédtársam ezúttal egy felnőtt. Van, amikor ingázom a gyerek és a felnőtt világa között, hogy olyankor milyen vers születik…? Magam sem tudom eldönteni, talán majd az olvasó…
– Van olyan köteted, amely jobbára az erdőszentgyörgyi emlékeidet őrzi, hordozza, ezek képezték a verseskötet gerincét?
– Az Emlék-bazár kötetemről van szó, amelyben főleg kisgyerekkori, papleányos emlékeimet, élményeimet öntöttem versbe. Ezekben a szövegekben felváltva szólalok meg a gyerek, illetve a felnőtt hangján. Régi, gyerekkori fotók kissé elmosódott, „pókhálósított” változatai kísérik a verseket, a fizikai lét múlékonyságát sugallva. A kötetben édesanyám alakja, emléke is kiemelt helyet kapott az Anya-könyv fejezetben. A könyv születésének a történetét is fontos megemlítenem. Kedves gyermekkori barátnőm, Csilla kisebbik lányával együtt hazalátogatott Izraelből, és megszervezett egy minitalálkozót a régi barátnőknek Erdőszentgyörgyön. Három emlékezetes napot töltöttünk ott néhányan, felkerestük a régi helyeket, felidéztük a közös élményeket, sokat nevettünk, nosztalgiáztunk. Röpke időre visszasétáltunk a gyerekkorba. Ennek a találkozásnak, időutazásnak a hatására egymás után bukkantak fel az emlékképek, élményfoszlányok, sorban születtek a versek. Írtam, írtam, s végül összeállt a kézirat. A Kriterion gondozásában jelent meg ez a „szívem csücske” verseskötet 2017-ben.
– Milyen volt a kolozsvári középiskola?
– Az Ady–Șincai Líceumba jártam, amely eredetileg angol tannyelvűként indult, de mire én odakerültem, már csak sima elméleti líceumként működött. Úgynevezett félosztályba jártam, vagyis a 36-os létszámú osztályunk 18 román és 18 magyar diákból tevődött össze. Közösen zajlottak a román-, a Románia történelme, Románia földrajza, illetve az idegennyelv- és a tornaórák. Természetesen az osztályfőnökünk is román ajkú volt. Az az igazság, hogy nem melegedtünk össze a román tanulókkal. Viszont mi, magyar diákok igyekeztünk közösséggé kovácsolódni. Humorosan mondva: nem lettünk félemberek. Jó néhányan a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Általában évente egyszer találkozunk, többnyire a Kolozsvári Magyar Napokon.
– Hova felvételiztél a középiskola elvégzése után, milyen emlékeid vannak az egyetemről?
– A Babeș–Bolyai Tudományegyetem Filológia Karán magyar–angol szakra felvételiztem. Nem volt könnyű a bejutás a csupán 15 hely egyikére. Nekem másodszori nekifutásra sikerült, 1981-ben. Akkoriban négyéves volt az alapképzés. Tanáraim közül szeretettel gondolok Antal Árpádra, Cs. Gyimesi Évára, Kozma Dezsőre, Láng Gusztávra, Péntek Jánosra. Ez utóbbin kívül fent említett kedves oktatóim már az égiekhez költöztek. Cs. Gyimesi Éva évfolyamvezetőnk is volt. Valóságos osztályfőnökként törődött velünk, a lelki gubancainkkal is… Nagyszerű előadásai ma is elevenen élnek bennem, például Kosztolányi Dezső Édes Anna vagy Németh László Iszony című regényéről. Irodalomelméletet is tanított, a Teremtett világ című könyve 1983-ban jelent meg a Kriterion gondozásban. Mi már lapozhattuk, tanulmányozhattuk, vizsgákra is készülhettünk belőle.
– Veled párhuzamosan kik végeztek az egyetemen, akik később nem az oktatásban, hanem az irodalomban, újságírásban, elektronikus sajtóban keresték boldogulásukat?
– Ha jól tudom, ők is a tanügyben dolgoztak, akkor nemigen volt lehetőség más területen elhelyezkedni. Azt már nem követtem, hogy a későbbiekben ki merre próbálkozott. Az egyetemi évfolyamtársakkal nincs szoros kapcsolatom. Kovács András Ferenccel nem voltunk évfolyamtársak, ő egy évvel hamarabb végzett, de jól ismertem. Cs. Gyimesi Éva már akkor emlegette: ígéretes költői pálya vár rá.
– Mikor születnek a verseid: hajnalban, reggel, délután, éjjel, felszabadult állapotban vagy nyomás alatt, egy nem várt esemény hatására?
– Erre nincs recept! Van, amikor az éjszaka kellős közepén születnek bizonyos gondolatok, amelyeket azonnal rögzítenem kell, különben reggelig semmissé válnak. Máskor napközben érnek olyan hatások, amelyek írásra késztetnek. Egy látvány, egy hangulat, egy felvillanó emlékkép, egy véletlen találkozás vagy friss olvasmányélmény, és még sorolhatnám az ihletforrásokat.
– Mikor érzed azt, hogy: na, kész van, mehet közlésre?
– Sokáig csiszolgatom a szöveget, elveszek belőle, hozzáadok, napokig, hetekig, van, amikor hónapokig „ülök rajta”, amíg aztán egyszer csak úgy érzem, hogy most már mehet a nyilvánosság elé. Sokszor még olyankor is kételyeim támadnak, akkor is javítanék rajta, amikor már nyomdakész a szöveg.
– Megszámoltad, eddig hány verset írtál, és hány jelent meg?
– Nem számoltam, és azt sem tudom, hány versem jelent meg eddig. A versesköteteim száma 18.
– Kérlek, sorold fel a köteteid címét, műfaját, a kiadót és a megjelenés évét.
– Szófogyatkozás (versek, Kriterion, 1993); Bűvös ládikó (gyermekversek, Tinivár, 2003); Ünneplő hétköznapok (versek, Erdélyi Híradó, 2006); Sárkánykórus (gyermekversek, Móra Kiadó, 2006); A Virágárus Bácsi (gyermekversek, Ábel, 2008); Csöndövezet (versek, Mentor, 2009); Világtalan világosság (gyermekversek, Móra, 2010); Szósziporka (gyermekversek, T3 Kiadó, 2010); Amit nem lehet megenni (gyermekversek, Koinónia, 2013); Hold-világ (gyermekversek, Kriterion, 2014); Napraforgók a kertben (versek, Lector Kiadó, 2014); Baba néni és Márk (gyermekversek, Gutenberg, 2015); Emlék-bazár (versek, Kriterion, 2017); Szóvarázs-lak (gyermekversek, Ábel, 2018); Tanerőtlen (versek, Koinónia, 2019); Ködbálák (versek, Exit Kiadó, 2021); Öröknyár (versek, Koinónia, 2023); A pocsolya mosolya (gyermekversek, Koinónia, 2025). Ezeken kívül írtam egy tankönyvet: Magyar nyelv és irodalomolvasás a VII. osztály számára (Pedagógiai és Didaktikai Kiadó, 2000). A tankönyv az új tanterv megjelenéséig érvényben volt. A visszajelzések alapján azon kollégák, akik ezt választották, és tanórákon használták, szerették.
– Még milyen műfajban próbáltad ki magad?
– Egyszer írtam egy novellát (Balsorsjáték), amellyel 2004 elején részt vettem az Irodalmi Jelen és az Erdélyi Magyar Írók Ligája közös novellapályázatán. Nagy meglepetésemre különdíjat kaptam. Azóta sem írtam novellát, s hogy fogok-e még írni? Szeretnék. Néhány éve viszont meséket kezdtem el írni, ezek közül jó pár megjelent vagy megjelenés előtt áll a Szivárvány, illetve a Napsugár gyermekirodalmi lapokban. Három mesém bekerült a Makkai Kinga által szerkesztett, a Cerkabella Kiadó gondozásában 2025-ben napvilágot látott Esztendő kereke, kortárs erdélyi mesekalendáriumba. Haikukat is írtam régebben, meg is jelent néhány a magyarországi Napút szépirodalmi folyóiratban.
– Mit, illetve kit olvasol? Kik a kedvenceid?
– A teljesség igénye nélkül most csak néhány nevet, illetve művet sorolok fel: Bartis Attila A nyugalom, Bodor Ádám Sinistra körzet, Borbély Szilárd A testhez, Nincstelenek, Kemény István Állástalan táncos, Rakovszky Zsuzsa Állapotváltozások, Oravecz Imre Alkonynapló, Takács Zsuzsa A maradás szégyene.
– Milyen katartikus élménnyel, emlékkel térsz vissza egy-egy könyvbemutatóról, ami nemcsak „feldob”, de meg is erősít abban, hogy érdemes verset írni, örömöt vinni a gyermekek szívébe és oktatójuknak?
– A gyermekek őszintén kíváncsiak, érdeklődők, nagyon jó kérdéseket szoktak feltenni. Lelkesek, felszabadultak, a nekik tartott bemutatók mindig interaktívak. Valahányszor gyermekközönséggel találkozom, feltöltődöm. Megerősítenek abban, hogy érdemes nekik, róluk, értük írni. A felnőttközönséget is szeretem, ott más a dinamika, a velük való beszélgetés, a találkozás is gyakran katartikus hatású. Ezeken az élő alkalmakon kel életre mélynyugalmi állapotából a szöveg, a vers.
– Beszélj a tanári pályádról is. Hol kezdted a tanítást, milyen emlékeid vannak?
– Azzal kezdem, hogy mi voltunk az a híres, 1985-ben végzett évfolyam, akik nem jelentünk meg az úgynevezett választáson, ezért automatikusan helyeztek ki bennünket Erdélyen kívüli településekre. Így kaptam kinevezést a Konstanca megyei Gârliciuba. Azon a nyáron a Bukarestben élő nagybátyám elvitt a helyszínre, ahol kiderült, hogy francia nyelvet kellene tanítanom. Hiába mondtam, hogy mellékszakom az angol, az igazgató megnyugtatott: „Nu-i nimic, învățați împreună cu copii limba franceză.”2
Az is kiderült, hogy késő ősztől tavaszig nehezen lehet elhagyni a községet a sivatagra emlékeztető porviharok, később meg a hóviharok miatt. Végül úgy döntöttem, hogy nem foglalom el a helyet, ami azzal járt, hogy büntetést kellett fizetnem. Családilag összegyűjtöttük a nem kis összeget, és kifizettem. Háromszéki, szintén pedagógus férjem révén Kovászna megyében próbáltunk szerencsét, és sikerrel jártunk, helyettes tanári állást kaptunk Torján. Nem velünk tettek kivételt a megyei tanfelügyelőségen, más tanárokat is katedrához juttattak akkoriban, akik ebből a térségből származtak el, magyarán: ide szólt a személyi igazolványuk, vagy idevalósival kötöttek házasságot. Torján öt évig tanítottam. Ez alatt az idő alatt megszerettem a gyerekeket, a kollégákat, a közösséget. A tanításon kívül bekapcsolódtunk a község kulturális életébe, műkedvelő csoportot indítottunk. A település felnőtt és idős korosztályából toboroztuk a tagokat, akikkel népballadákat és Arany János-balladákat adtunk elő. Eleinte nehéz volt meggyőzni őket, aztán már szívesen, sőt egyre lelkesebben jöttek. A felnőttekkel együtt a gyerekek is felléptek. Nemcsak helyben mutattuk be, hanem a környező településekre is elvittük ezeket az előadásokat. Élményteli, lélekerősítő és közösségépítő alkalmak voltak ezek.
– Hogyan sikerült Kolozsvárra visszakerülnöd, mit végeztél az iskolai tevékenységeken kívül?
– A változás után3 lehetőség adódott, hogy visszajöjjek Kolozsvárra. Nehéz volt a döntés, sokáig vacilláltam, hiszen Torja is a szívemhez nőtt. Végül, hosszas mérlegelés után a kincses városba költöztünk. Az is erős érv volt, hogy a szüleim is itt éltek. Kolozsváron sokféle iskolában tanítottam, rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem, kellemeset és kellemetlent egyaránt. Ezeket a tapasztalatokat meg is fogalmaztam verses formában a Tanerőtlen kötetemben. Most csak egy iskoláról szeretnék bővebben mesélni, amely meghatározta további életutamat. Ez a Kolozsvári Látássérültek és Gyengénlátók Líceuma, ahol 13 évig (2008–2021) tanítottam magyar nyelvet és irodalmat heti két alkalommal, úgynevezett opcionális (választható) órák keretében, lévén román tannyelvű az iskola. Különleges élményt jelentett számomra a látássérült gyerekekkel való első találkozás. Elérzékenyültem, úgy éreztem, hogy nem fogom lelkileg bírni, aztán fokozatosan belejöttem, és egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Nem a hagyományos értelemben vett tanár-diák kapcsolat volt a miénk, azon túlmutatott. A türelem, az elfogadás, az irgalom, az emberség, az emberi méltóság és törékenység, valamint az őszinte, feltétel nélküli ragaszkodás került előtérbe. Rendszeresen vittem őket szavaló-, mesemondó, illetve népdalversenyekre, és mindig helytálltak. Rengeteg elismerő oklevélben részesültek az évek során. A most már felnőtt diákjaim nagy részével a mai napig tartom a kapcsolatot.
– Milyen nyomot hagyott ez benned?
– Látássérült diákjaim a múzsái a Világtalan világosság című verseskötetemnek, amely Budapesten, a Móra Kiadó gondozásában jelent meg 2010-ben. Tanári tevékenységem mellett a fogyatékkal élő felnőttek világával is megismerkedtem. A velük való foglalkozásokba önkéntesként kapcsolódtam be. Így jött létre három, népes közönség előtt bemutatott verses-zenés előadásunk: Anya és gyermeke, Álom és valóság, Szerelem és elmúlás. Ezek kétnyelvű előadások voltak, ugyanis abban a rehabilitációs otthonban, ahová a foglalkozásokra jártam, román ajkúak is éltek. A fogyatékkal élő felnőttekkel együtt jó néhány tanítványom is fellépett ezeken az emlékezetesen megható, lélekemelő verses-zenés előadásokon. Nyugdíjazásom után is szívesen vállalok önkéntes tevékenységet, jelenleg a Gondviselés Egyesületnél. A kedvezményezettekkel közösen meséket írunk. Mesevilágjáró I. és Mesevilágjáró II. címmel meg is jelent már két mesefüzetünk. A fogyatékkal élő felnőttekkel való találkozás, a velük való személyes beszélgetések is megihlettek, Lélekbolygók címmel össze is állt egy újabb kézirat. Hiszen mindannyian lélekbolygók vagyunk, s esetlegesen kerengünk…
– Milyen szövetségnek vagy a tagja?
– Az Erdélyi Magyar Írók Ligájának és a Romániai Írók Szövetségének.
– Milyen díjat kaptál eddig?
– Ami a díjakat illeti, egyáltalán nem dúskálok bennük, de azért van néhány a régebbi időkből. Az Irodalmi Jelen novellapályázata (Arad, 2004) különdíj; Horváth Imre – centenáriumi négysorospályázat (Nagyvárad, 2006) III. díj; Oklevél Szép Magyar Könyv (2008), Sárkánykórus, Móra Kiadó, 2009. jún. 4., Budapest. Dicséret az OKM és az Anyanyelvápolók Szövetsége közös anyanyelvi pályázatán, 2009. jún., Budapest. Határon Túli Magyar Irodalmi Ösztöndíj (Benedek Elek Alkotói Ösztöndíj), 2009 (OKM-Budapest).
– Mit üzensz a magyar fiataloknak, akik magyarnak születtek, de még nem tudják, mit hoz a jövő?
– Igyekezzenek szem előtt tartani a felsoroltakat: hit, kitartás, tenni akarás, közösségkeresés és közösségépítés.
(2026. április)
1 Kriterion, Forrás sorozat, 1993.
2 Semmi baj, a gyermekekkel együtt megtanul majd franciául.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
