Március 14-én emlékkiállítás nyílt a marosvásárhelyi Bernády Házban. Szécsi András közel negyven kiállított olajfestménye és akrilmunkája több magángyűjtő együttműködésével került közönség elé. A reprezentatív válogatás élményteljesen idézi fel a 85 éve született festő művészetét. A tárlathoz szép kísérőfüzetet társított a rendezvényt kezdeményező kurátor, dr. Salat Csaba, aki a megnyitón az 1991-ben elhunyt alkotó életművét méltatta. Az ő beszédét közöljük mai mellékletünkben.
Hárman a műgyűjtők közül (balról): Szepessy László, Salat Csaba, dr. Madaras Sándor a megnyitón
Fotó: Bálint Zsigmond
A magányos fenyő
Szécsi András a múlt hónapban töltötte volna 85. évét, de sajnos fiatalon, 57 évesen eltávozott körünkből. A halála óta eltelt 28 évben tudomásom szerint három kiállítása volt Budapesten, és ez a jelenlegi volna szűkebb hazájában, Erdélyben, a második csupán. Hogy sok vagy kevés, talán eldől a közeljövőben.
Gondolom, sokan látták, és emlékeznek a 2015-ben, a budapesti Nemzeti Galériában szervezett Sors és jelkép – Erdélyi magyar képzőművészet 1920–1990 című kiállításra, amely kétségtelen, hogy nagyon színvonalas, értékes, igényes válogatást tárt a látogatók szeme elé. A maradandó élményt számomra – és nem csak – kissé beárnyékolta, hogy hiába kerestük a bemutatott művészek sorában Szécsi Andrást. Sem őt, sem Vass Tamást nem találtuk, hogy másokat ne is említsek. Persze nyilvánvaló, hogy a kiállítás kurátorának, rendezőjének soha nem könnyű a dolga. Hogy kiktől és milyen műveket válogat be, azt szuverén joga eldönteni. Ahhoz, hogy a kolozsvári hangsúlyeltolódást összművészeti szinten (beleértve a színház-, zene-, irodalom-, képzőművészetet) némiképp ellensúlyozzuk, mi is tehetünk néha valamit: felmutatjuk, megismertetjük, nem hagyjuk, hogy a feledés homályába vesszenek értékes munkásságok, művek, hagyatékok. Ennek egyik példája akar lenni a jelenlegi kiállítás is. Szécsi András személyét felidézve, munkáit látva remélem, Önök is egyetértenek velem.
Fák 2.
Bukarestbe szakadt székely családban született 1934-ben. Iskoláit azonban már odahaza, Székelyföldön végezhette, a székelykeresztúri gimnáziumban. Innen került 1953-ban a kolozsvári képzőművészeti főiskolára, a festészeti szakra, ahol többek között Szervátiusz Jenő, Kádár Tibor voltak a mesterei. Csak három évet tölthetett Mátyás király reneszánsz szülőházának falai között. 1956. október 23-án, mikor még semmit sem tudtak a budapesti történésekről, gyűlést hívtak össze a képzőművészeti főiskola diákvezetői, Tirnován Ari Vid, Balázs Imre és a többiek. Az egyetemi autonómia kérdése kapcsán pontokat állítottak össze, felolvasásuk után kérték a kollégákat, szóljanak hozzá. Szécsi András az elsők között jelentkezett, és csak egyetlen mondatot mondott, idézem: „eleget beszéltek tanáraink, most engedjék, hogy mi beszéljünk”. Ezért az egy mondatért kizárták az intézetből. A börtönt megúszta, ám a főiskolát sohasem fejezhette be. Hazaköltözött Székelykeresztúrra, majd a családalapítást követően Marosvásárhelyen lakott haláláig. Tíz évig volt a vásárhelyi rádió külső munkatársa, ahol művészeti rovatot vezetett. Érdekes adalék, hogy rövid élete során a hermetikusan zárt kommunista lágerből sikerült egy párizsi tanulmányutat, majd az Egyesült Államokban pár egyéni kiállítást megérnie.
A kiállított műveket nézve feltétlenül fontos tudatosítanunk, hogy mikor, hol és hogyan keletkeztek, ugyanis egy adott kor társadalmi-kulturális-politikai légköre, szellemisége akarva-akaratlan hatott a stílusra, az ízlésre, a művészre és a befogadóra egyaránt. E képek a múlt század ’70-es, ’80-as éveiben születtek, a kommunizmus legvadabb, legembertelenebb, reménytelennek látszó időszakában, egy, a külvilágtól minden szinten elzárt országban, kisebbségi létben. Szécsi elvált, magányos, egyedül élő, sokat nélkülöző ember volt: hiányzott számára a család melege, szeretete, olykor nemcsak a testi, de a szellemi táplálék is. Sáros utcai egyszoba-konyhás műtermében sok barát, ismerős megfordult, segítvén elemózsiával, de sokan vendégelték meg otthonukban is, cserébe egy-egy tájképért vagy a gyermekek portréjáért.
Korai hó
Fülöp G. Dénes néhai vártemplomi lelkész, Szécsi jó barátja, a következő summás jellemzését adta egy budapesti kiállítása kapcsán: ,,A Szécsi-művek nem adnak okot nagy esztétikai és létfilozófiai eszmefuttatásokra… Szécsi Bandi a világ közérthető, egyszerű ábrázolását élte… Ég, erdő, föld s a kicsi házikó… Egyszerű témák tiszta és egyértelmű művészi felfogásban”. Csak ennyi, és ilyen egyszerű volna? Jómagam kissé árnyaltabban látom, ezért megpróbálom értelmezni, másképp bemutatni, a tévedés lehetőségét sem kizárva. Szécsinél a tájkép nem az idilli természet leképezése, nem a balladás erdélyi táj megjelenítése a cél, hanem szintetizál: életérzéseket, sorskérdéseket fejez ki. Legtöbb festményén viharfelfőket, szélfúvást, tűzvész előtti vagy utáni állapotokat látunk (Fény és árnyék, Korai hó, Ősz, Égő őszi táj), melyek a fenyegetettséget, a vészt, ugyanakkor pedig a művész gyötrődését, aggódását, fájdalmát érzékeltetik. A többször megfestett Hargita-képeken (Hargita-tető, Hargitai táj, Hargita I-II.) az erdő egy egységes, tömör szín formájában látszik, a közelgő ,,csapás” ellenére is, mintha az összefogás, együvé tartozás megtartó erejét, fontosságát próbálná megértetni. Ha képein csángó vagy székely házakat látunk kerítéssel körülvéve (Gyimesi házak, Csángó házak, Téli falu), mintha az otthon védettségét, biztonságát vagy azt sugallnák: ne zavarjátok házam/hazám békéjét! Osztom Banner Zoltán megállapítását: ,,Szécsi… mind szintetikusabb kifejezésmódból tör ki az absztrakt expresszionizmus felé (…) Tájlátomásosságra hangolt, a természeti benyomásokból fantasztikus káprázatot teremteni képes festőalkat művészetünkben”. Absztraktnak többé-kevésbé joggal mondhatjuk, hisz ha körbenézünk a falakon – kivéve a három portrét –, nonfiguratív alkotásokat látunk, sehol egy emberi lény vagy állat a képeken. Az expresszionizmus szó magyar megfelelője a kifejezésművészet. A szakirodalom szerint az expresszionisták a természetet és környezetüket sokszor ellenségesnek és embertelennek érezték, ezért képeik színei gyakran súlyosak, nyersek és az emberi sorsot szimbolizálják. Az absztrakt expresszionizmus lényege pedig a művész lelki- és hangulati állapotának, tudat alatti képzeteinek közvetlen, drámai kifejezése és a festés folyamatának meditatív átélése. Mindezt a hagyományos kompozíció feloldásával és az ábrázolás száműzésével kívánták elérni, a szín pedig a láthatatlan belső tartalom szimbóluma. Az expresszionisztikus jelzőt ne azonosítsuk azonban az expresszivitással! Sok XX. századi művész is törekedett a maga sajátos módján a kifejezés és a közlés intenzitására, de mindez nem jelenti, hogy művészetük besorolható az említett művészeti irányzatba. Mint tendencia ma sem szűnt meg, nem zárult le. De Szécsi esetében se a szigorú beskatulyázás a fontos.
Egy másik, gyakran felbukkanó témája Szécsinek: a fák. Vagy csoportosan, 3-4 darab lombos fát (Erdőszéle, Fenyők, Fák I), vagy egy-két lecsupaszított, lomb nélküli fát fest (Tél, Erdélyi táj, Fák II). A magányos fa (ember) sokkal kiszolgáltatottabb, sebezhetőbb, mint a csoportban/családban élők. Elég, ha az itt kiállított Fák II című képét említem, melyen egy kiégett, csupasz fát látunk. A létéért, a megmaradásért küzd, még ha ez reménytelen is. Erre illik igazán Sütő András jelzője: a keserű szemű festő! És ugyanúgy a konok jelző is, mert konokul kitartott szülőföldje mellett.
Fák
Szécsi kiváló portréfestő is volt, ezekből hármat láthatnak az érdeklődők (Önarckép, Kucsmás férfi, Székely Bálint). A pesszimistább hangvételű képek között néhol azért találunk líraibb, melegebb színskálájú képeket is (Csombordi park, A parajdi sóhegy, Piros tetős házak). Minőségi vásznakra, festékre vagy nem futotta, vagy nem is törődött vele, munkáin mégis látszik a kiváló kolorista, a színekkel bánni tudó művész volta, az erőteljes hangulat- és feszültségteremtő készség.
A kiállított munkák hat kisebb-nagyobb gyűjteményből származnak, több mint fele a Szepessy-gyűjteményből. A kiállítás létrejöttére alig 10 nap állt rendelkezésre, és a kiállító tér szűkössége sem tette lehetővé átfogóbb, több helyről származó kiállítás szervezését, mégis úgy gondolom, e szűk keresztmetszet is elég reprezentatív Szécsi András művészete számára. Szándékunkban áll az elkövetkezőkben egy, a művészről szóló monográfia megjelentetése, ezért kihasználnám a lehetőséget, arra kérve a jelenlevőket, ismerőseiket, hogy akinek Szécsi-kép van a tulajdonában, és egyetért azzal, hogy a képét lefényképezzük, majd esetleg megjelentessük a monográfiában, illetve egy valamikori kiállításon, az erre a célra kitett füzetbe szíveskedjen beírni a nevét és elérhetőségét (cím, telefon).
Szeretném megköszönni a Bernády Ház vezetőségének és munkatársainak, Nagy Miklós Kund művészeti vezetőnek, hogy lehetőséget, helyet adtak a kiállításnak, Madaras Sándornak, Szepessy Lászlónak és Székely Levente gyűjtőknek, valamint Kisgyörgy Emiliának és Júliának, hogy önzetlenül és első szóra kölcsönadták a tulajdonukban levő Szécsi-munkákat.
Végezetül, Szécsi Bandi jellegzetes hangmodorát és szóhasználatát felidézve hívom Önöket egy koccintásra Vele: Erre az ijedtségre gyere, igyunk, testvér!
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
