Szász örökség (5.)

Szásznádas 

Először 1301-ben terra Nadas, 1411-ben Nadasd, 1750-ben Nados, 1760–62-ben pedig Szász-Nádas néven említették a települést. 1309-ből Ulrichus nevű plébánosáról és Szent Mártonnak szentelt egyházáról van adat. Bár szászokkal települt be, Küküllő vármegye területére esett, és mint jobbágyfalu, gyakran változtak birtokosai. 1448-ban  Hunyadi János birtokolja. Lakóit Bethlen Gábor özvegye, Brandenburgi Katalin 1630-ban erősítette meg jogukban, hogy szabadon használhassák a határban fekvő erdőket, legelőket, halastavakat. I. Rákóczi Györgytől 1639-ben arra is jogot kaptak, hogy a faluban férjhez menő lányaik számára hozományként kihasíthassák jobbágytelkük egy részét. 1720-ban 154 családot és két malmot, 1784–85-ben 328 családot írtak össze benne. A század első felében költöztek be első román lakosai, akiknek iskolájáról 1755-ből való az első feljegyzés. 1722 és 1876 között járási székhely volt. Lakói a 18. században állandó harcot vívtak a birtokos nemesekkel szabadparaszti jogállásuk kivívásáért. Egy nemes 1650-ben letartóztatott egy özvegyet, amiért az fiát munka helyett iskolába küldte. A század közepén Szásznádas vezető szerepet vállalt a tizenhárom Küküllő vármegyei szász falu perében, és külön-külön is pereket indított a nemesi birtokosok ellen. Több beadványt intézett a Guberniumhoz, követei többször jártak a bécsi udvarban. A tizenhárom falu második memorandumát 1785-ben Mathias Zoch nádasi lelkész adta át II. Józsefnek. 1765-ben felkelés tört ki a nemesek visszaélései miatt, a falut két hónapig katonaság tartotta megszállva. 1784-ben, a Horea-felkelés hírére lakói gyűjtést rendeztek, hogy fegyvereket vásároljanak. Három lakosa ellen a vármegyei hatóságok indítottak eljárást. 1795-ben újabb felkelés tört ki, ekkor az öregek tanácsának tizenhárom tagját 10–17 hétig börtönben tartották fogva. A falu 1830-ban nyert szabadalmat országos éves vásár tartására. Stephan Ludwig Roth 1848-ban szász és román lándzsás felkelő csapatot toborozott környékén, akik hetekig táboroztak a településen. Szász lakóit 1849 márciusában egy marosvásárhelyi vadászcsapat fegyverezte le. 1876-ban csatolták Kis-Küküllő vármegye Erzsébetvárosi járásához. 

Egy, az 1880-as évekből származó leírás szerint szász lakói minden évben megemlékeztek a szászok betelepüléséről. A legények zarándoknak öltöztek, hosszú köpenybe bújva, derekukon kötéllel, kezükben bottal egy zászló körül gyülekeztek. Ezután egy idős férfi által vert dob szava mellett végigjárták az utcákat. Minden ház udvarára betértek, ott táncoltak, enni-inni kaptak, és csak este széledtek szét, miután az egész falut bejárták.  Az 1890-es években sok, korábban az akkori Romániába kivándorolt román család tért vissza a faluba. 

Határában 1931 óta földgázt termelnek ki, a kitermelt mennyiség 1938-ban 5 millió 576 ezer km3-re rúgott. 1945 tavaszán a Szovjetunióba hurcolt és házukból kilakoltatott szászok helyére Sziget-hegységi románokat telepítettek.

Erődített szász evangélikus temploma 14. századi eredetű. 1475-ben teljesen újjáépítették, de román stílusú kapuzata megmaradt. Mai formáját 1851–1853-ban kapta. 1470-ben öntött harangjának felirata – „helf pot maria berot” – a legkorábbi fennmaradt német nyelvű harangfelirat Erdélyben. A 16. században erődítették, négy bástyatornya közül kettő maradt fenn.

Nemesi udvarházainak egy része ma is áll. A szász evangélikus parókia 1771–1789 között épülhetett. A helyi szájhagyomány úgy tudja, hogy a nagyszőlősi csata után a faluban, a mai ortodox temető közepén, a későbbi Vass-kripta helyén temették el Kemény János erdélyi fejedelmet.

Pipe 

Nevét 1325-ben Pype néven említették először mint a Szalók nemzetség tagjainak birtokát. Egy 1537-ből fennmaradt oklevél szerint a Szalók nembeli Cikmántori Darlaszi Joga Pype-i jobbágytelkét (Demetertől lakott) bethleni Farkasnak adta cserébe. 1550-ben Pype birtokosa Eczeli Tabiási János volt. 1910-ben túlnyomórészt magyar lakosa volt. Egykori lakóinak nagy része Szásznádasra költözött. A falu boráról és gyümölcséről volt híres. Ma alig 50-en lakják. 

Gógánváralja 

Bonyháról lehet megközelíteni Gógánváralját, majd Kundot. Gógánváralja Árpád-kori eredetű magyar falu, temploma is e korszakban, valamikor a 13-14. század fordulóján épült, román stílusban. Az első írott forrás 1332-ben említi. 1911-ben a templomból az Erdélyi Múzeum gyűjteményébe került egy latin feliratos tégla, melyből kiderült, hogy az épületet eredetileg a Szent Szűz tiszteletére emelték. Az egyhajós, nyeregtetős, ma cseréppel fedett, keletelt tengelyű épület korai szentélyét a 15. század elején lebontották. Helyére sokszögzáródású, kívülről támpillérekkel erősített új, nagyobb méretű szentély épült. Ez a téglalap alaprajzú templomhajóhoz a korábbi, félköríves diadalívvel kapcsolódik. A román korban épült hajóban egykor kisméretű, félköríves záródású ablakok lehettek, melyek közül ma csak az egyiket láthatjuk. A sík mennyezetű hajóba 1510-19 körül kiemelkedő művészettörténeti értékkel bíró, igen díszes deszkamennyezet készült. A 48 kazettára osztott famennyezet 1903-ban vásárlás útján a budapesti Szépművészeti Múzeumba, onnan pedig a Magyar Nemzeti Galériába jutott, ahol máig az állandó kiállítás része. Ma az egész templomban jellegtelen síkmennyezet található. A barokk kori átalakítások során, a 18. században a hajó falába nagyméretű, szegment-íves ablakokat vágtak, bélletüket pedig gazdag stukkódíszítéssel látták el. A templom berendezési tárgyai közül kiemelkedő értékűnek számít a ma a nyugati karzaton található, fából faragott, négyüléses, díszes stallum (papi ülőszék), amely a 15-16. század fordulóján készülhetett. A templom nyugati bejárata előtt új szélfogó épült. A déli főbejárata elé épített, szép, nyitott, barokk portikusz előtt szabadon álló, szoknyás fa harangtorony áll. 

Kund 

Az 1332-es pápai tizedjegyzékben Kund néven említik először. Középkori eredetű szász erődtemploma uralja az egykor virágzó szász települést. 1910-ben  többségben szász lakosa volt, jelentős román és magyar kisebbséggel. Az arány mára jelentősen megváltozott. Az evangélikus templomot a 14–15. században építették, tornyát 1804-ben csatolták hozzá. Óra is helyet kapott benne, amelyet egyetlen mechanizmus működtetett és mind a négy oldalán látható számlapon mutatta az időt.  Jelenleg nem működik. 

Szászszőlős 

Egy másik völgyben Zágorról érhetünk ki Szászszőlősre. A települést 1319-ben említik először I. Károly egyik oklevelében. Ekkor Nicolaus és Johann von Talmesch szász grófok tulajdona. Zsigmond király a falut egy magyar nemesnek adományozza 1392-ben. Temploma a 18. századtól lutheránus anyaegyház. A településnek már a középkorban állott plébániatemploma, amelyről viszont írott forrás nem maradt fenn. 

Bátos 

A 14. században Kolozs vármegyei szász jobbágyfalu volt. 1332–37-ben plébánosáról emlékeztek meg. 1507-ben már mint mezővárost említették, amely címet a 19. század második feléig megőrizte. A 16. századtól a 20. század első feléig jelentős volt bortermelése. Lakói 1629-ben megkapták a jogot Bethlen Gábortól, hogy megváltsák magukat a jobbágyi függés alól. Ugyanekkor pallosjoggal is rendelkezett. 1648-ban a Rákócziak uradalmi központja, hozzá tartozott Felsőidecs, Maroskövesd, Lövér, Felsőrépa, Erdőszakál és Oroszidecs. Két darabont- és 58 jobbágycsalád lakta, köztük egy borbély és egy kertész, aki robotban hagymát és petrezselymet termesztett. Volt halastava és malma, sok házhelye pusztán állt. 1668 és 72 között örmények települtek be, akik még 1766-ban is itt éltek. A kurucok 1710-ben kifosztották. 1766-ban a szász evangélikus egyházközség és az örmények mellett református anyaegyháza is volt. A szász jobbágyok egy része 1775-ben Felsőszászújfaluba költözött. 1797-ben éves nagyvásár tartására kapott szabadalmat. A 19. század elejétől egészen a második világháborúig túlnyomóan szász lakosságú maradt. 1881-ben gyógyszertár nyílt benne. 1907-ben kétszáz lakója gazdasági eszközök készítésével, húsz pedig fazekassággal foglalkozott. Szász lakosságát a német hadsereg 1944 őszén evakuálta. Helyükre 1945-ben az Országos Demokrata Arcvonal telepített csíki székelyeket. A szomszédos monorfalvi románok azonban nem nyugodtak bele, hogy nem őket jelölték ki telepeseknek. Többször megtámadták a falut, a házakat feldúlták, a székelyeket megverték. Végül egy miniszteri bizottság intézkedett a telepesek visszatéréséről a faluba, a konfliktust a szászok állítólagos aknamunkájára fogva. A szászok egy töredéke visszaköltözött (1945 őszéig 333-an), azonban a székelyek egy része nem mert visszatérni, és a környező falvakból beköltöző románok 1966-ra többségbe kerültek. A Csíkból ideszármazottak római katolikusok; a gyarapodó létszámú református egyházközség 2002-re épített magának templomot. 

Az evangélikus templomot egy korábbi, leégett gótikus templom helyére a 18. században építették barokk-rokokó stílusban, s csak részben alakították át erődtemplommá. Ovális falai helyenként három méter magasak. Erődített tornya 40,7 méter magas és 1888-ban készült. A hajó karzata festett, képei, az egykori paraszti élet mindennapjait ábrázolják. Érdemes elolvasni a 2010-ben falra tett emléktáblát, amelyen a következő szöveg áll (szabad fordításban): „Azon szászok emlékére, akik 1228 előtt alapították a helységet és a templomot, és akik 1944 szeptemberétől elmenekültek, ma szórványközösségekben élnek Romániában, Németországban, Ausztriában, Kanadában és az Amerikai Egyesült Államokban. Az Úr óvja a bátosiak  közösségét, azokat, akik voltak, vannak és lesznek.” Jelenleg a templomban a szászrégeni evangélikus lelkész tart időnként istentiszteletet. 

Vajola 

Bátoshoz tartozik ez a Luc felső völgyében levő, elzárt település, amely egykor a gyümölcseiről volt híres. Vajolát először 1319-ben említi oklevél Veylla, majd 1455-ben Wayola néven. Bár szász telepítésű falu, nem a Szászföldhöz, hanem mindvégig Kolozs vármegyéhez tartozott, és lakói jobbágysorba süllyedtek. Szász evangélikus egyházközsége a reformációtól 1850-ig a református szuperintendencia alatt álló nagysajói káptalan részét képezte. Az 1820-as úrbéri konskripciókor (összeírás) lakói elhatározták, hogy lerázzák magukról a jobbágyi terheket, a külsőségeket pedig sajátjukként jelentették be. Amikor a biztosok kiszálltak, hogy határát fölmérjék, a falusiak félreverték a harangokat, és elüldözték őket a faluból. 

A német hatóságok 1944. szeptember 12-én 640 szász lakosát evakuálták Németországba. Közülük 1945 tavaszán 270-en visszatértek, de házukban már ott találták az időközben betelepített székelyeket és románokat. Maradék szász lakossága az 1970–1990-es években vándorolt el. 

Középkori temploma ma is áll, de 1778-ban nagyban átalakították. Torony nélkül épült. Tornyot jóval később lenn a falu közepén építettek. Elődje északnyugatra egy völgyben állott. A falu közepén egy egyszerű csarnoktemplom áll, félköríves záródású szentéllyel és négyszögletes ablakokkal. A csarnokot egyszerű fatető fedi. A templom átépítéséről és bővítéséről 1678-ból és 1795-ből vannak adatok.  A harangtorony a templomtól délkeletre, a kerítőfallal egybeépítve áll. 1758-ban a segesvári Johann Rühn építőmester emelte.