2024. july 3., Wednesday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Nehéz a dolga annak a rendezőnek, aki egy sikeressé vált, eredetileg sem sorozatnak szánt filmet folytatni szeretne. Az adott alkotás második vagy akár harmadik része az elsőnél általában (néhány kivételtől eltekintve) gyengébbre sikerül – sok oka van ennek, de a nagyközönség immár megelőlegezett bizalma és elvárása hangsúlyos tényező.

Jelenet Székely Csaba Bányavakság című színművének marosvásárhelyi előadásából. A színen (balról) Szakács László és Bányai Kelemen Barna (Fotó: Rab Zoltán)


Nehéz a dolga annak a rendezőnek, aki egy sikeressé vált, eredetileg sem sorozatnak szánt filmet folytatni szeretne. Az adott alkotás második vagy akár harmadik része az elsőnél általában (néhány kivételtől eltekintve) gyengébbre sikerül – sok oka van ennek, de a nagyközönség immár megelőlegezett bizalma és elvárása hangsúlyos tényező. Hasonlóan nehéz helyzetben vannak a prózát és drámát író szerzők is, utóbbiak különösen. Hiszen ha alkotásukat bemutatták és az előadás nagy sikernek örvendett, akkor nehéz ezt megismételni. Még akkor is, ha a művet a kezdettől fogva több részből álló alkotásnak szánta írója.

A marosvásárhelyi Székely Csaba visszhangos sikert aratott Bányavirág című drámájával, és nem véletlenül. A (kisebbségi – de nem csak) magyar lét visszásságait, a máz alatt húzódó örök és igen súlyos problémákat kertelés nélkül, szókimondóan, de fanyar, sírjunk vagy nevessünk stílű humorba ágyazottan a közönség képébe vágó drámát Sebestyén Aba egy emlékezetes jelenetekkel, lehengerlő dinamikával, könnyesre kacagtató fordulatokkal rendelkező, nagyszerű előadásként rendezte színpadra, és a produkció amolyan instant hitté vált mind Marosvásárhelyen, mind Budapesten. A szerző nem titkolta: a mű egy trilógia első része csupán, de az egymással lazán összefüggő színjátékok között nincsen direkt összefüggés. És a Bányavirág után nemrégiben bemutatták a második részt: a Bányavakságot, ismét Sebestyén Aba rendezésében, a Tompa Miklós Társulat előadásában, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Kistermében.

A mélyen tiszteltet kistermi sötét fogadja, az első széksor előtt fal húzódik. A falon hatalmas kép, rajta egy szoba, a szobában hamisítatlan vidéki-kisvárosi feeling. Mobexes bútorok, giccses, szarvasos-legelős-erdős tapéta, a falon szarvasfej trófea, agancsára ruhákat akasztott valaki. Az előtérben asztal, az abroszon váza és művirág, a háttérben húzódó kanapén egy nő és egy középkorú férfi mosolyog szembe a nagyvilággal. Úgy, mintha mi sem történt volna. Pedig történt. És ennek hamarosan tanúja lesz a publikum.

A hirtelen kezdődő (élő)zene alatt a fal kettényílik, mögötte a képen látható szoba tűnik fel. Annyi különbséggel, hogy a nő sehol sincsen, a férfi pedig ruhában, hason fekve alszik a díványon, kissé hortyog, gyanítjuk, nem józanságában érte utol az álom. Beviharzik az asszony, indulatosan felkölti a férfit és elkezdődik az előadás. Mint kiderül, ugyanabban a községben vagyunk, amelyben a Bányavirág keserédes története zajlott. Csak közben a települést visszaminősítették falunak. A férfi, Ince (Szakács László) a helység polgármestere. A sebhelyekkel csúfított arcú asszony, Iringó (Nagy Dorottya) a húga. Ketten élnek a régi, kicsi családi házban, Ince felesége autóbalesetben hunyt el. Az autót Iringó vezette. A falu népe választások előtt áll, Ince vetélytársa a különböző bizniszekkel dúsgazdaggá vált Izsák (Ördög Miklós Levente), aki a polgármestert folyton terrorizálja. De Ince hamarosan bosszút áll. A másnapos reggel kezdetén érkezik a faluba Florin, a román rendőr (Bányai Kelemen Barna), hogy kivizsgálja Izsák zavaros ügyeit. És mindennek a tetejébe hazatér a nagyvárosból az állítólagosan egyetemista Izabella (Czikó Julianna e.h.), Ince lánya. Hamarosan minden a feje tetejére áll...

Sebestyén Aba ismét jó előadást rendezett. A Bányavakság nem a Bányavirág utóérzete, önálló produkció. Vannak ugyan utalások az első műben megismert szereplőkre, de nem találkozunk velük. A produkció naturalista-realista stílben fogant az öltözékektől kezdve a díszletig és előadásmódokig, de ez nem a Székely Színház realizmusa: az élethű színrevitelt és koncepciót átszövi a cinizmus, a kilátástalanságból fakadó, egymáshoz vágott gúnyolódások tömkelege – az előre sejthető, mégis a váratlanság erejével ható szituációk e naturalizmust önmaga ellen fordítják, és a művet, az előadást paródiává teszik. De nem gondtalanul nevettető paródiává – a lesújtó és elgondolkodtató humor előadása ez, élethű, mégis bizarr produkció, amely középtempós dinamikával, megállíthatatlanul sodor előre, a tragikus végkifejletig. A Bányavirágban a karakterek, noha jellegzetesek, az író és rendező számára kevésbé voltak fontosak, ott a cselekményre esett a hangsúly. A Bányavakság esetében jóval mélyebb, árnyaltabb és sokszínűbb szereplőkkel találkozhatunk, a szereplőábrázolás e tekintetben szinte hibátlan. A hol mézes-mázas, hol brutális megnyilvánulások (Iringóra és Incére egyaránt jellemző) alatt megtaláljuk a sokat szenvedett, mégsem ártatlan embert, és összeáll a kép, az ok-okozati viszony, amelynek okán a szereplők olyanok, amilyenek. A pozitív és negatív tulajdonságok kiegyensúlyozott arányban vannak jelen, és a karakterek emberszerűvé válnak – lehet, hogy nem fogadjuk el, de megértjük őket. Nagy teljesítmény ez egy pályája kezdetén álló fiatal drámaírótól. Karakterei hitelesek, a néző többé-kevésbé képes azonosulni velük, nem csupán kívülről szemléli a történteket. Ince korrupt és aljas polgármester, aki ellopja a falu területeit és titokban rendőrt hív, hogy hidegre tegye szintén korrupt ellenlábasát. De a maga lehetetlen módján jó testvér és szerető apa, aki nem magáért, hanem családjáért teszi mindazt, amit tesz. Szakács László igen emlékezetesen, rendkívül hitelesen formálja színpadra ezt a folyamatosan csapzott, verejtékező, úgymond értelmiségi alkoholista, markáns, keménykötésű és mégis megalkuvó férfit, akiből a végén elillan a depresszió és átveszi helyét az ösztön. Ahogyan azt végül Izsák is elismerte – „Tökös gyerek vagy te, Ince” – mondta. Nagy Dorottya Iringója a folyamatosan zsörtölődő háziasszony archetípusa, Incével való viszonyuk korántsem felhőtlen, de a szókimondó asszony lát tisztán a családban. Szükségük van egymásra, elviselhetetlen hibáik ellenére is. Hasonló karakter Izabella. Mint kiderül, három éve otthagyta az egyetemet (amelyet folyamatosan fizet az apja), bolti eladóként tengődik és ismét pénzre van szüksége, hogy egy drogbalhé miatt elmenekülhessen az országból. Otthagyja az övéit, utálja a házat, mélyen megbántja a családját elvesztett apját, akinek mégis megmenti az életét – lefekszik az undorító Izsákkal. Aki a mű (és előadás) egyetlen egyoldalú karaktere. Korrupt állat, aki tekintet nélkül gázol át mindenki magánéletén, hogy megszerezhesse azt, amit akar. Gond nélkül megerőszakolja Izabellát és megveszi Ince feje fölül a házat. Benne nincsen jóérzés, szikrányi jóindulat. Annyira gonosz, hogy egyoldalúsága mögött szerzői szándékot sejthetünk – ezt a folyamatosan és visszataszítóan magyarkodó, enyhén gárdista jellegű jelmezben tébláboló embert nem szabad, kicsit sem szabad megszeretnünk. Kár, mert így kilóg a gerinctelen, csetlő-botló, kisstílű, mégis szerethető szereplők sorából, és ezáltal válik hiteltelenné. Nem élethű. Ördög Miklós Levente igen jól tolmácsolja karaktere jellemvonásait, de ezek a jellemvonások nem tükrözik (és vissza sem tükrözik) a teljes valóságot. Ellentétben a többiekkel – hozzájuk hasonló figurákat szinte mindegyik településen találhatunk.

És végül ott a rendőr. Bányai Kelemen Barna Florinja fenomenális karakter, nagyszerűen jeleníti meg azt a kifejezéstelen koponyatérfogati vákuumot, amely a rend szolgáinak nem egyikén felfedezhető. De e primér bunkóság csupán látszólagos, és ezen alsó síkok az előadás alatt folyamatosan a felszínre kerülnek: egy jellegzetesen sunyi, iszonyatosan ravasz szereplővel van dolgunk, aki mindenkit átver, akivel szóba áll, végül épp a feljelentő Incét és Iringót akarja letartóztatni. Előbbit korrupciós ügyeiért, utóbbit kegyetlenkedő férje meggyilkolásáért. Karakterén átsüt a többségi nemzet hol bamba, hol cinikus megnyilvánulások sorozatában jelentkező, visszataszító álfelsőbbrendűsége, amelyet a néhol megjelenő őszinteségi rohamok sem oldanak. Mert azok sem őszinték. A jellemábrázolás szerves része az üveges tekintettel, uborkafás magatartással és merev törvénytisztelettel párosuló idegen akcentus – előbbiek Florinel atomrészeg állapotában sem változnak, és ekképpen adnak táptalajt a heveny nézőtéri röhögőgörcsnek. Ugyanakkor a rendőr sem mentes a tragédiától. A többiek átélték már, ő pedig az előadás végén tapasztalja meg, az utolsó előtti jelenetben, amelynek során – hogy a nyomozás végeredménye ki ne derüljön – a két ősellenség összefog: Izsák lefogja, Ince leszúrja, majd elkaparják valahol a hegyekben.

Végül Ince tönkremegy: az általa rajongásig szeretett szülői házat Izsák veszi meg, a rendőr a túlvilágon nyomoz tovább, Izabella külföldön telepedik le, és marad a két testvér – nyomoruk semmit sem változott.

A mű a korrupció és nacionalizmus kérdéskörét boncolgatja, mindezt a hatalomvágy lencséjén keresztül. Senki sem ártatlan, a hataloméhség ebben a környezetben mint túlélési ösztön, érthető. Az előadás egyik nagy jelenete a Florin és Ince közötti, kölcsönös gyűlölettől izzó, nemzetiségi, történelmi kérdésekben gazdag párbeszéd. Egymást anyázzák, mégis kézről kézre adják a pálinkát – itt érhető tetten a felszíni gyűlölet mögött húzódó, szomorú egymásrautaltság, amely nem válik meghatározóvá: a kölcsönös megértést lehetetlenné teszi az évszázadokon át húzódó generációs sérelmek sorozata. És ezt nem oldja fel sem a felszíni tisztelet, sem a másik nyelvének ismerete. Székely Csaba apró dramaturgiai játékokkal teszi színessé a darabot, Sebestyén Aba hasonlóan apró, jelzésszerű mozzanatok sorozatával gazdagítja az előadást. Amely nem old meg semmit, de nem is kívánja ezt tenni – feldobja a labdát, amely az örök gravitáció hatására leesik. Hogy hogyan, megmutatja, hogy hol, nyitva hagyja – ezt a nézőnek kell eldöntenie. De az tény, hogy a kedvesen giccses szoba megszűnik, a gyerekkori emlékek kárba vesznek, új világ jön, új emberekkel. Sok bűn és sok áldozat tapad ehhez a szobához. Mégis sajnáljuk, hogy eltűnik nyomtalanul. 

Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat. Székely Csaba: Bányavakság. Játsszák: Szakács László, Nagy Dorottya, Ördög Miklós Levente, Bányai Kelemen Barna, Czikó Julianna e.h. Zenészek: Fazakas Attila, Pál Tamás, Sándor László. Zene: Boros Csaba. Maszk: Benő Kinga. Díszlettervező-asszisztensek: Bajkó Blanka e.h., Hotykai Evelin e.h. Díszlet-jelmez: Bartha József. Rendező: Sebestyén Aba.  

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató