Szárnynyomok

Fényt sosem látott, néma idegenekként sorakoztak a fenyők a bevásárlóközpont előtti parkolóban. A kisbuszok megállója szinte teljesen elnéptelenedett, a legutóbbi ingyenes járat ugyanis éppen pár perccel korábban indult a város másik vége felé. Egy alacsony, rövid hajú nő álldogált csak a szürkületben, lábánál három degeszre tömött nejlonszatyor. 

– Az orrom előtt ment el a busz. Lesz mit várni a következőre – fordult felém társaságot keresve. – Igaz, hogy a program szerint húszpercenként kellene jönnie, de ilyenkor, ünnep előtt akkora a forgalom… Higgye el, sokat jártam erre, pontosan tudom, mire lehet számítani.

Nemsokára mégis feltűnt egy kisbusz. Egyenesen a parkoló felé tartott.

– Nem ez lesz az. Nincs az oldalán felirat, és a színe is kicsit más. A fenyőárusokhoz megy – magyarázta az asszony. Aztán mesélni kezdett. – Otthon mindig nekem jutott a beszerzői szerep. Igaz, nem emelgethetek nehéz csomagokat, ezért osztom el inkább több szatyorba a hazavinnivalót. Volt egy gerincműtétem, azután már nem tudtam naphosszat lábon állni a varrodában a vasalóasztal mellett, korán betegnyugdíjaztak. De így legalább sokkal több időm jutott a családra. Amíg a lányaim kicsik voltak, már karácsony előtt pár héttel nekifogtam az ünnepi előkészületeknek. Mindig vettem pár új díszt a fára, és persze egy-két csomag szaloncukorra is szükség volt, mert az azelőtti évben az összeset „lelegelték” a fáról a gyerekek. Kis angyalkákat és csengőket is horgoltam, vattából pedig hópihéket készítettem. A fenyőfát rendszerint a férjem egyik munkatársa hozta Hargita megyéből. Már december első heteiben felállítottuk a nagyszobában, és karácsony szombatjáig díszítgettük. Így valahogy varázslatosabb volt a várakozás. 

– Nem úgy tudták a gyermekek, hogy az angyal hozza a fát? – kérdeztem.

– Azt mondtuk nekik a férjemmel, hogy az angyalszárnyak csak az ajándékokat bírják meg – persze, azokból sem túl sokat –, a fát pedig nekünk kell megvásárolni. Talán egy gyerekkori emlék késztetett arra, hogy így alakítsam az ünnepvárást. Emlékszem, édesanyám, nyugodjék, mindig azt mondogatta, a karácsonyfa is az égből jön, de nekem nem szabad otthon lennem az érkezésekor, mert akkor megszűnik a varázs. Pár órával szent-este előtt rendszerint kiküldött játszani a környékbeli gyermekekkel a kis utcába. Egy alkalommal azonban nem akadt játszótárs. Nagy mérgesen visszatértem a ház elé, és az ablakon keresztül megláttam, amint édesanyám éppen az ezüstdiókat aggatja a fára nagy igyekezettel. Megsajnáltam szegényt, és, hogy ne rontsam el az örömét, leültem a ház elé, a tornácra. Az egyik szomszéd azonban észrevett, és megkérdezte, miért fagyoskodom odakint. Azt mondtam, várom, hogy anyukám játssza végig az angyalszerepet. A szomszéd akkor elkacagta magát, aztán kézen fogott, és benyitott velem a házba. – Ne igyekezzen annyira, szomszédasszony, a leánka már mindent tud – mondta nagy vidáman. Sosem felejtem el azt a riadalmat, amit anyám arcán láttam. De végül is jót tett velem a szomszéd, akkoriban ugyanis olyan kemény telek voltak, hogy ha sokat kuporgok a tornácon, biztos megbetegszem. A karácsonyaink azonban sosem voltak többé olyan különlegesek. A nagyobbik lányom születése után érintett meg újra a varázs.

– A gyerekei mikor jöttek rá arra, hogy kik is az ajándékozók? 

– A nagyobbik világéletében kíváncsi fajta volt. Ő már óvodásként elkezdett gyanakodni, és a szenteste előtti napokban az egész házat felkutatta, hogy megtalálja a karácsonyra kért babát, képeskönyvet. Egyszer, talán harmadikos korában, rá is bukkant az ágyneműtartóban az ajándékára. A kisebbik lányom azonban sosem vett részt a nyomozásban, inkább befogta a fülét és kiszaladt a szobából, amikor a nagy a maga igazát bizonygatta. Vágyott a csodára, és a nővére egy idő után be is látta, hogy lehetetlen őt bevonni a leleplezősdibe. Tizenéves volt a kisebbik lányom, mire elfogadta, hogy a tárgyi ajándék tulajdonképpen tőlünk származik. De sok mást, a váratlan találkozásokat, szerencsés helyzetváltozásokat mai napig az égieknek tulajdonítja. Ezzel egyébként én is így vagyok. 

– Idén hogy ünnepelnek?

– Mióta a lányok felnőttek, és elköltöztek otthonról, nem vásárolunk karácsonyfát. Van egy kis műfenyőnk, azt vesszük elő évről évre a férjemmel. Ugyanolyan szép, mint az élő fenyő, a levele sem hull. Igaz, hogy illata nincs, de legalább nem kell érte pénzt adni. Azt, amit a fára költenénk, inkább odaadjuk a fiataloknak, hogy lepjék meg magukat valami széppel az ünnepre.

– Unokáik vannak?

– Még nincsenek. Pedig nagyon vágyom már arra, hogy újra legyen kivel lesni, közelednek-e már az angyalszárnyak.