2024. july 5., Friday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Számvetés

  • 2012-08-13 13:45:45

Az iskola nemcsak elbocsátja, de vissza is hívja egykori diákjait, hogy beszámoljanak életútjuk alakulásáról. Nem könnyű egy kanyargós út közepén vagy vége felé rendbe szedni gondolatainkat.

Az iskola nemcsak elbocsátja, de vissza is hívja egykori diákjait, hogy beszámoljanak életútjuk alakulásáról. Nem könnyű egy kanyargós út közepén vagy vége felé rendbe szedni gondolatainkat. Visszaemlékezni az egyenesnek induló, de néha elgörbülő életutunkra és arra, hogyan hasznosítottuk mindazt, amivel szüleink és tanáraink útnak engedtek minket. Erre a számvetésre készülnek az egykori bolyais öregdiákok 2012. augusztus 31–szeptember 2. között megtartandó találkozójukon. Amikor először léptük át az iskola küszöbét, érezni lehetett azt a szellemi erőt, amely a falakon át a tablóképek és a közismert, neves tanárok hírével jutott el hozzánk. Ismerkedve az iskolával, diákokkal és tanárainkkal, egyre inkább eltöltött minket az öröm és a büszkeség, hogy ebbe az iskolába járhatunk. A háború után voltunk. Tanévkezdéskor a szülők szekerekkel hozták a vidéki tanulókat, ott álltak a Sáros utca felőli részen, szalmazsákokat és ki tudja még mi minden szükséges holmit pakoltak le, olyanokat, amelyek a diák életét megkönnyítették, de emlékeztették is egyben elhagyott otthonára. Tanáraink jól felkészült emberek voltak, megértőek és segítőkészek. Barabás Béla tanár úr felügyelte a kollégiumot, de a fizikát is ő tanította nekünk. Nem tudom elfelejteni azt az órát, amelyiken a tanár úr a hidrogéngáz égését szerette volna bemutatni, kihangsúlyozva, hogy a hidrogén és a levegő keveréke robban. A próba nem mutatott robbanásveszélyt. Nem részletezem, a Kipp-készülékben még maradt levegő, és a csaphoz tartott égő gyufától a keverék felrobbant. A sósav, a cinkdarabok, keveredve az üvegszilánkokkal, a plafonról potyogtak a katedrára. Nagy sikere volt ennek a kísérletnek, miközben a tanár úr a laboránst hívta ekképpen: „Sándor, jaj a Kipp-készülék”. Érdekes módon más esetben talán hangos vihogás kísérte volna ezt a jelenetet. Tiszteltük tanárunk tudását, emberségét, ezért csak halvány mosollyal nyugtáztuk a történteket. Az órán kísérletező tanárnak készülnie kell a lehetséges kudarcokra is. Ezt sokan közülünk megtapasztalták, ha fizikát vagy kémiát tanítottak. Ez után a kis közjáték után az óra zavartalanul folytatódott. Egy napon, amikor a fizikumban volt óránk, észrevettük, hogy az ablakpárkányra a következő üzenetet véste rá valaki: „Ember, küzdj és bízva bízzál, Csíz ügyel, hogy el ne hízzál.” A tanár urat Csíznek becézték a diákok. Kíváncsian vártuk, mi lesz ebből. Nem zavarta tanárunkat, ott is maradt még egypár évig ez a derűs és megszívlelendő figyelmeztetés. Egy másik neves tanárunk, Pálffy Antal tanár úr matematikát tanított. Üres pipájával a szája szögletében a katedra szélén ülve figyelte a táblánál szenvedő diákot. A felelő kétismeretlenes egyenlet rejtélyén gondolkodva – mi is lehet az eredmény –, rövid várakozás után Tóni bácsi segíteni akart, kivette szájából a pipát, és halkan odaszólt a felelőnek: „Fiam, hát írd oda magad!” Ilyenkor a diák fellélegzett és az egyenlet után 0-t írt. Ez volt az eredménye a feleletnek és az egyenletnek is. Valamikor a hetvenes években a Bolyai nappali tagozatára érettségiztető tanárnak osztottak be. A vizsga a fizikumban volt, ott, ahol egykor mi is érettségiztünk. Mi tagadás, a vizsgázó diákoknak szurkoltam. Nagy örömömre nem bukott meg senki. A bizottság szerencsére egyetértett velem. Érettségi után a Madarasi Hargita közelében, Ivóban pihentem egypár napot. Egy régi parasztházban laktunk, a kert végében patak csörgedezett. A csendet madárdal és a hegycsúcsok felől a ránk nevető napsugarak tették emlékezetessé. Akkor, nem tudom hogyan és miért, eszembe jutott egy régi iskolai történet. Érettségire készültünk, szünet volt, és a harmadik emeletről lenéztünk iskolánk udvarára. Üres volt, sehol senki. A diákok már vakációztak. Egyszer csak a kapu boltíve alól feltűnt egy kissé kopott, de ünnepi öltözékű, nagyon idős ember. Sétapálcára támaszkodott, másik kezében egy szál virágot tartott. Hunyorogva nézett körül az udvaron. Talán a napsugarak csaltak ki könnyeket a szeméből. Zsebkendőjét elővéve megtörölte a szemét. Alaposan szemrevételezett mindent. Kis idő múlva lassan az iskola falához ment, megsimogatta, majd a virágot a fal tövébe téve elnyelte a kapu boltíve. Nem értettünk semmit abból, amit láttunk. Megrázó és titokzatos volt. Mit akarhatott ez az ember?! Kiderült, hogy egykori öregdiák, aki már a kilencvenedik évén is túl volt, érettségi találkozóra jött. Az előzőn még ketten voltak, de egyedül maradt. Sem tanár, sem osztálytárs nem élt már. Ereje fogytán, még egyszer utoljára eljött elköszönni szeretett iskolájától. Egy a sok közül aki nemes, küzdő, szabadlelkű diák volt és maradt. Mert aki így ragaszkodik egykori iskolájához, csak szabadlelkű diák lehetett. Vajon mit tanulnak tőlünk a jövő nemzedék fiai és leányai?

Schmidt Sándor tanár

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató