A szabály – az szabály. Betartása kötelező,
erősen javallt. Ha nem ez történik, kitör a rendetlenség, elönt bennünket a zűrzavar, szabályzottság nélkül fellép az anarchia, a szabadosság, kicsapongás (kecsap-pangás), orgia vagy egyéb borzalmak leselkednek reánk. Például az engedély nélküli ötletelés, az újítás, a másság veszi át felettünk az uralmat. Felmondják a szolgálatot a jól bejáratott hagyományok, amelyeket még senki és semmi nem kérdőjelezett meg. A szabály arra való, hogy életünk egyenletes őrlésben, izgalmak nélkül, unalomban, de biztonságosan folyjék. Ez az egyik olyan vélemény, melyet a többség oszt. Néhol tényleg szükség van rá. Máskor megakadályozza, hogy az új utat törjön, medret ásson folyamának, és lefolyást találjon a felgyülemlett okos energia, alkotókedv, újítás. Hozhatnék művelődéstörténeti példákat, dobálózhatnék Kopernikusszal vagy Magellánnal, Galileijel, de inkább a frissebb keletűek jutnak most hirtelenjében eszembe.
Három példát hoznék a fenti elméleti elmélkedésre. Konkrét gyakorlati példákat. És hogy senkit se sértsek, három magyarországi esetet tárok az olvasó elé. (Eltekintek Stadler bácsi meghurcolásától.) Biztos vagyok benne, hogy mindhárom ismerős, csak még nem kapcsolódtak össze folyamatos diskurzussá. Előzeteseként utalnék arra, hogy Bernády György korában a városi törvényhatósági bizottság egyetlen olyan lényeges döntést, várospolitikai újítást sem hozhatott, amelyről a belügy vagy az ipari és kereskedelmi minisztérium, a vallási és közoktatási főhivatal engedélye, pecsétje hiányzott volna. Az állami beavatkozás egyre hangsúlyosabb lett, ahogyan a monarchia haladt önnön bukása felé. Mint egy önbeteljesítő jóslat.
Mindannyian használunk – és nem csak mi, hanem világszerte – Béres-cseppet. Évtizedekbe telt, amíg a Kádár-rendszer minisztériuma, gyógyszerhatalma engedélyezte a szer gyártását és forgalomba hozását. Bár titokban elismerték, hogy csodaszer, nem kapott zöldutat, mert egy céhen kívüli „kontár” készítménye volt. Tekintélyeket, intézményeket, egyéni hiúságokat sértett. Istenkísértés volt, az újítás ördögének találmánya. Végül a rendszerváltás táján szabadalmaztatták, midőn más emberek és hivatalnokok kerültek az engedélyező hatóság alkalmazásába, és a Béres-cseppek ma már minden reklámblokkban szerepelnek. Pl. Tyutyu néni egyedül indul társas kirándulásra, mert csak ő szedett Béres-cseppet. (A reklám azonban elrugaszkodott a valóságtól, mert ha valaki egyedül ül fel a kirándulóbuszra, akkor azt el sem indítja a cég, inkább visszafizeti Tyutyu néninek a befizetett részvételi díjat.)
A második példám egy nagyobb vidéki városból származik. Ott is vannak veszélyes zebrák, beláthatatlan, rosszul kijelölt gyalogátkelők. És persze bősz gyorshajtók. (Hiszen a gépkocsivásárlásra serkentő reklámokban a kocsik száguldanak, rohannak, a sebesség- mániás őrültek nagy örömére.)
Ekkor az az ötlete támadt egy civilben is polgári gyalogos személynek, hogy az átkelőhelyek mellett álló lámpaoszlopokra kis zászlótartót szerel. Nem a nemzeti és európai ünnepek celebrálására tesz ki zászlócskákat, hanem azon meggondolásból, hogy a gyalogos az átkelés megkezdése előtt leemel egy lobogót, és azzal integetve kel át a közlekedési lámpa nélküli réven, majd a művelet befejezése után a zászlót az átelleni oldalon behelyezi a másik zászlótartóba, hogy az ellenkező irányból történő átevezés hasonlóképpen biztonságos legyen. Az ötlet egyszerű, olcsó, felkapható, kolportálható, követhető más magyar és nem magyar településeken, akár nálunk is Erdőelve zebráin. Ám ekkor jő a rendőrség közlekedésrendészeti osztálya, illetve az ott sürgő-forgó bürok és kraták, akik kijelentik, nem szabályos, nem engedélyezett, nem történtek hatástanulmányok és arra milliós kifizetések, veszedelmes, az autósokra nézve megtévesztő, megalázó, zavart keltő. (Jó, hogy nem nyilvánították nemzetárulásnak vagy baleset- és fertőzésforrásnak.) Megszüntették, kiiktatták, leszerelték, kivezették, ahogy manapság mondják törvényhozói körletekben.
A harmadik a minap történt. Egy sárbogárdi apa, aki beteg gyermeke mellett a kórházban maradt éjszakára – szerencsére kiskorúak esetében a törvény elnézően humánus –, a kórterem földjén volt kénytelen éjszakázni. Saját vagyonából, illetve közösségi összefogással kempingágyakat vásárolt, és a kórházaknak kiszállítva, maga cipelte fel a gyerekosztályokra. Ingyen. Ajándék gyanánt. Az egyik legnagyobb testületi kórház, amelyet a kormányzat felügyel, mégsem engedélyezte a kórtermi segédágyakat. A szülők aludjanak csak izolíron vagy a puszta cementen, összehugyozott matracon, kidobott fogászati székben. Ui. így szól a főigazgató döntése: szabálytalan, nincs rá törvény, nem engedélyezte a főhivatal, amely még tanulmányozza az esetet.
És egyáltalán – teszem hozzá –, minek pofáznak bele a kóroda dolgaiba a marha civilek?!!!
