A szabadságharc ágyúi Torboszlón (1.)

Október 25-én, Boér Hunor muzeológus kezdeményezésére, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum és a Maros Megyei Múzeum munkatársai Bíró János református lelkipásztor kíséretében modern fémkereső berendezésekkel végeztek kutatásokat a torboszlói úri temetőben, az 1849. augusztus 4-én éjszaka elásott ágyúkat keresve.

Október 25-én, Boér Hunor muzeológus kezdeményezésére, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum és a Maros Megyei Múzeum munkatársai: László Keve muzeológus, Sztáncsuj Sándor József régész és Zavicsa József gondnok, Bíró János református lelkipásztor kíséretében modern fémkereső berendezésekkel végeztek kutatásokat a torboszlói úri temetőben, az 1849. augusztus 4-én éjszaka elásott ágyúkat keresve.

Bem tábornok Gál Sándor ezredest bízta meg Székelyföld védelmének a megszervezésével. A székely hadosztály feladata volt a Bodzai-, Ojtozi-, Gyimesi-, Tölgyesi-, Tömösi- és a Törcsvári-szorosok védelme. A cári csapatok 1849. június 18-án indítanak általános támadást az erdélyi magyar haderő ellen. A szorosokat szinte az utolsó emberig hősiesen védő székely csapatoknak nem sikerült megállítani a többszörös túlerőt. Gál Sándor kis serege a július 31-i mikóújfalui összetűzés után az Olt szorosában Bükszád és Tusnád között foglalt el védelmi állást. A többszörös túlerő döntötte el itt is a csata kimenetelét.

A Nyergestetőn Tuzson János őrnagy hős katonái, augusztus 1-jén meggátolták az ellenséget abban, hogy elzárja a székely hadosztály visszavonulásának útját, így Gál Sándornak sikerült Csíkszeredáig jutnia és itt összegyűjtenie a visszavonuló egységeket, majd átkelni a Tolvajos-hágón. Augusztus 2-án Szentegyházasfaluban csatlakoztak hozzá Dobay alezredesnek a kőhalmi csatából megmenekült 32-es honvédei. Székelyudvarhelyen találkoztak – még a segesvári csata reggelén –, a Bem által segítségükre küldött Endes őrnagy 81-es honvédzászlóaljával. Dobay és Endes csapataival meg a hozzájuk csatlakozó menekülőkkel együtt Gál Sándor serege 2000 főre, míg az ágyúk száma 21-re gyarapodott!

A székely hadosztály augusztus 4-én este érkezett Nyárádszeredába. Itt tudták meg, hogy Grotenhjelm már 2-án megszállta Marosvásárhelyt. Gál Sándornak új utat kellett keresnie Kolozsvár felé, remélve, hogy ott csatlakozhat Kemény Farkas ezredes hadosztályához. Az új útvonaltervben már nem szerepelhettek az ágyús seregek által is járható, jól karbantartott hadi utak. A főutakat immár kerülő, jórészt éjszaka utazó seregnek meg kellett szabadulnia minden, a gyors haladást gátoló tehertől, így az ágyúk egy részétől is. Így kerülhetet sor két ágyúnak és a magukkal hozott iratok egy részének az elrejtésére Torboszlón, Bereczki Sándor honvédszázadosnál. „Torboszlón Bereczki Sándornál a Revendikált havas irományt egy ládába és két nagy fekete ágyut elásva hagytuk el a Székelyföldet.” – idézi Boér Hunor Székely Zoltán 1975-ben megjelent dolgozatát.

A székely hadosztály 5-én az esti szürkület beálltával Kálba indult, majd a 7-ére virradó éjszaka Körtvélyfája és Vajdaszentivány között átkeltek a Maroson. Grotenhjelm, miután értesült a székely hadosztály Magyarósra, majd Nyárádszeredába érkezéséről, augusztus 6-án délben 1 órakor megindult ellenük, viszont a gyors haladást gátló terhektől megszabadult sereget nem sikerült utolérnie.

A székely hadosztály 8-án Nagysármásnál még kisebb csatát is vívott egy orosz lovasegységgel, majd 9-én – az akkor még magyar lakosságú város lakóinak üdvrivalgása közepette – bevonult Kolozsvárra. Kolozsvár Kemény általi kiürítése után a székely hadosztály szinte folytonos harcban vonult vissza Nagykapuson és Bánffyhunyadon keresztül Csucsára. Innen Krasznán át Zilahra tartottak, remélve, hogy sikerül csatlakozni Kazinczy felvidéki hadosztályához. Zsibónál találkozott a két sereg, itt kapták meg Görgey tábornok 16-án írott, fegyverletételre felszólító levelét. A fegyverletételre augusztus 25-én került sor.

A Magyarország keleti határát védő székelység előőrsként fogadta az ellenség legkeményebb csapását, ha támadott a királyi sereg, és utóvédként maradt a csatamezőn, ha megfutottak a fényes páncélú vitézek. Így volt ez 1848-49-ben is, a székelységet az elsők között vették igénybe még a délvidéki harcokban is, és a székely hadosztály az utolsók között tette le a fegyvert közel két héttel Világos után. Zsibónál a szó szoros értelmében csak a fegyverletétel történt meg. A katonák jó része nem várta mag a megtorló seregek megérkezését. Gál Sándor a Szatmár környéki mocsarakban bujkálva menekült meg a halálos ítélet elől, míg végül 1850-ben sikerült külföldre szöknie. 1866-ban emigrációban, elborult elmével hunyt el. Végső nyughelye, akárcsak az általa elrejtett ágyúk holléte, ma is ismeretlen.

Józsa András