A stoppos

Aranyhajat növesztett az este, tovatűnő autók elé, komor lámpafejekre dobta fényes tincseit. A város végén mintha láthatatlan ujjak lassított filmet forgattak volna. Nejlonszatyros férfiak várták csendben a falujukba tartó késői buszt, pár lépéssel odébb egy fiatal cigány asszony borzas gyereket szorított vékony karjaiba. A bőrdzsekis, magas fiú mindenkitől elkülönülve figyelte a másodpercenként váltakozó járműveket. Nem volt nála úti célt jelző tábla, zsebre vágott kézzel állt az út szélén, csak a tekintetével próbálta megállásra késztetni a sofőröket. A közeli bevásárlóközpont felé kanyarodó kisbusz ablakából pillantottam meg. Szerettem volna visszafordulni az üzlet elől, odamenni hozzá és megszólítani, de valahogy nem volt bátorságom hozzá. Amikor azonban egy óra múlva is ott találtam, gondolkozás nélkül a stoppolóhely felé vettem az irányt.

– Egyelőre Kolozsvárra megyek – mondta a bőrdzsekis, közben le sem vette a tekintetét az útról. – Holnap reggel aztán indulok tovább, Budapestre. Viszont ha most találok valakit, aki elvisz Pestig, nem állok meg Kolozsváron.

– Ott laksz?

– Többnyire. Egyébként vásárhelyi vagyok, csak Kolozsváron végzem az egyetemet. A Babeş–Bolyaiba járok turizmusföldrajz szakra. Vagy jártam. Majd meglátjuk.

– Abba akarod hagyni?

– Meglehet. Elegem van már abból, hogy mindig mások mondják meg, mit csináljak.

– Kik azok a mások?

– Miért érdekel? – nézett rám inkább meglepetten, mint ingerülten, aztán mégis belevágott a történetbe. – A szüleim sosem engedték, hogy a magam útját járjam. Este 8-kor otthon kellett lennem, éjszakai bulikba nem engedtek, moziba is csak hét végén mehettem a haverokkal. Szerencséjükre nem voltam az a lázadós fajta, sokáig igyekeztem megfelelni az elvárásaiknak. Jól tanultam, otthon is segítettem, amit kellett, nem volt velem sok bajuk. Az érettségi után az unokabátyám közbenjárásával egy évig Magyarországon dolgoztam egy szórakozóhelyen. Ott aztán kinyílt a szemem. Megszerettem a szabad életet, azt, hogy a munkaidőn kívül oda mehetek, ahova akarok. Miután lejárt a munkaszerződésem, és hazajöttem, már nem voltam hajlandó úgy táncolni, ahogy anyámék fütyültek. Állandóan veszekedtünk, közben felvételiztem az egyetemre. Örültem, hogy sikerült, és újra leléphetek. Nem csalódtam Kolozsvárban, mindent megtaláltam ott, amire szükségem volt. Bulik, csajok, belevaló barátok…, semmiben nem volt hiány. Öten béreltünk egy háromszobás lakást, igazán király életünk volt.

– Volt?

– Igen, mert elvágtak két félévi vizsgán, aztán a pótvizsgáim sem sikerültek, és ez apáméknál kiverte a biztosítékot. Kijelentették, hogy nem fizetik többé az albérletet, ahol eddig laktam. Vagy keresek magamnak egy házi nénis lakást, ahol szem előtt vagyok, nincs lehetőségem zülleni, vagy abbahagyom az egyetemet. Mintha főbenjáró bűnt követtem volna el. Elsőéves vagyok, van még időm bizonyítani. Arra nem is gondolnak, hogy a Magyarországon töltött év alatt eléggé kiestem a tanulásból. 

– Most akkor mihez kezdesz?

– Még nem tudom. Mióta elkezdődött a második félév, egyszer mentem fel Kolozsvárra, de csak tengtem, lengtem, órákra sem volt kedvem járni. Közben telefonon próbáltam megértetni a szüleimmel, hogy nincs joguk megmondani, hol lakhatom, de azt felelték, amíg ők fizetik a lakbért, övék a döntés joga. Hazajöttem, hogy beszéljük meg a dolgot, de hiába, ők ezt már eldöntötték. Szégyellem a lakótársaim előtt, hogy még a rezsire sincs pénzem, nem is szóltam nekik erről. Arra gondoltam, hogy felmegyek az unokabátyámhoz Pestre, kérek tőle egy kis pénzt, aztán meglátjuk, hogyan tovább. 

– Beszéltél már vele?

– Igen. Megígérte, hogy kisegít, sőt, azt mondta, ha akarom, még holnap átutalja a kártyámra a pénzt. De úgy érzem, szükségem van egy kis levegőváltozásra, úgyhogy inkább személyesen keresem fel. Elleszek nála pár napig, aztán meglátjuk, hogyan tovább. Még az is lehet, hogy keresek valami munkát, és kint maradok egy időre. Az unokabátyám egy nagy házban lakik az élettársával és a kutyájával, gyerekük nincs, szívesen átadják nekem az egyik szobát. 

– Alkalmival mész Budapestig?

– Persze. Vonatjegyre nincs pénzem, de jobban is szeretek így utazni. Gyorsabb, izgalmasabb, érdekes emberekkel ismerkedem meg. Már sokszor stoppoltam nagyobb távolságokra is. Bízom abban, hogy mindig a megfelelő sofőr vesz fel, és nem történik semmi baj az úton. Bevonzom magamnak a jó dolgokat.

Egy magyarországi rendszámú autó fékezett le közben pár méterrel előttünk az út szélén. Beszélgetőtársam felkapta a hátizsákját, és elindult feléje, a sofőr közben már nyitotta az ajtót. Pár szót váltottak, aztán a fiú beült a gépkocsivezető mellé, és elszáguldottak a kétoldalt futásnak eredő lámpaoszlopok között.